– Nem volt könnyű munka elkészíteni az Aglaját, sokáig kallódott, s volt, amikor úgy tűnt, befejezetlen marad a mozi. Most már elégedettnek mondhatja magát?
– Sosem jó, ha az ember nagyon elégedett, én is inkább csak örülök, hogy most már a bemutató előtt állunk. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, lehetetlen befejezni a filmet, de már igyekszem nem gondolni ezekre a helyzetekre. Inkább az van előttem, milyen sok ember segített, hogy elkészüljön az Aglaja – munkatársak, és olyanok is, akik teljesen kívülállók, akik nem szerepelnek a stáblistában, és a jó szándék vezérelte őket. Amikor pedig az idei februári filmszemlén megláttam először a vásznon az Aglaját – ez sincs rendjén egyébként –, és a sok ember között, szakmai közönség előtt úgy éreztem egy ponton, hogy elkapták a történetet. Amit az emberek megéreztek, hogy ez egy hétköznapi történet egy családról, családi kapcsolatokról, anyanyelvről, hazáról, ami attól különleges, hogy egy ilyen környezetben játszódik. De éppen emiatt nem gondolom, hogy cirkuszfilmet forgattam.
Deák Krisztina szerint a cirkusz olyan, mint a filmezés: itt is, ott is éveket kell készülni a végeredményre
Fotó: Székelyhidi Balázs
– A cirkusz ugyan csak keret, de ettől még sokkal közelebb került a forgatás révén ehhez a világhoz. Találkozott olyan egyéni sorsokkal, tragédiákkal, amelyek beépültek a végső forgatókönyvbe?
– Sok emberrel forgattam együtt, akik a cirkusz világában dolgoznak, nagyon megszerettem őket; s most már én is másképp nézek rájuk, pedig korábban nem igazán vonzott a cirkusz. Érdekes, hogy ezek az emberek nem tartják művészeknek magukat, és lenyűgöz, ahogy napról napra kockára teszik az életüket, akár a gyerekközönség előtt is. Ha ketten ülnek a cirkuszban, akkor is megcsinálják a halálugrást. Ebben talán az is benne van, hogy a gyakorlat kedvéért előadják ugyanazt a produkciót naponta, de nagyon imponált, hogy ezek a komoly emberek naponta mennyit gyakorolnak egy-egy négy-ötperces fellépésért. Kicsit hasonlít a filmezéshez a világuk: évekig készülünk egy produkcióra, aztán a vége egy másfél órás mozi lesz.
– Ha nem volt különösebb vonzódása a cirkuszhoz, honnan jött mégis az ötlet, hogy erről forgasson filmet?
– Volt ez az alaptörténet, az Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című, önéletrajzi ihletésű, egyáltalán nem nosztalgikus regénye. Megragadott az alaphelyzete, a jobb élet reményében Romániából nyugatra menekülő család, amelynek tagjai állandóan rivalizáltak egymással. Ebben volt a fő cselekményszál, ami a kislány és az anya egymásrautaltságáról és a család széthullásáról szólt. Itt találkoztam azzal a mutatvánnyal, hogy a haján lóg az akrobata. Ez egyébként egy valós mutatvány, a cseh akrobata, aki a filmben a kaszkadőr volt, a mai napig ezzel lép fel. Mindennap kell gyakorolnia, hogy a bőr ne tapadjon ismét vissza a fejére, egészen „hajmeresztő” a produkció.
– Az Aglajának van egy erős képi világa, ám a szokásosnál is fontosabbak a film hangjai, amelyek a feszültséget keltik, illetve fokozzák azt.
– Igen, a nézőpont a kislányé, ő meséli a történetet. A világ olyan, ahogyan ő látja és hallja. Aglajának ugyanis van egy olyan hallása, amit csak ő – és emiatt a közönség – hall: a haj húzódásának hangja, a kő hangja, vagy cukorropogásé. Ez nem azonnal volt a koncepció része, hanem később, a forgatás után vált egyértelművé, hogy mekkora jelentősége a belső hangoknak. Nagyon hosszú ideig a megvágott film sem olyan volt, amilyennek elképzeltem, amilyennek lennie kellett volna, ezért nem is nagyon mutattam meg senkinek. A vágóasztalon már tudtam, hogy a film milyen lesz, de még akkor is csak a fejemben volt meg a végső változat. Több országban vágtuk a hangot, a „hang design” Lengyelországban készült, ahol szó szerint saját eszközökkel és módon állítottunk elő több zörejt. Húztunk egy zsinórt, a hajhangot kábelek húzogatásával hoztuk létre, a por hangját egy nálam lévő magnéziumtabletta adta. Egy nagyon hideg gyárban a tél közepén raktuk össze az anyagot egy segítőkész lengyel hangmérnökkel, aki hozzám hasonlóan tudta, hogy a kép csak egy dolog, de a hangot is ugyanúgy meg kell csinálni. Aztán mindezt itthon kevertük le.
– A zeneszerző az a Zbigniew Preisner, aki többek között Krzysztof Kieslowski filmjeihez és Agneiszka Holland Európa, Európájához komponálta a dallamokat. Őt hogyan sikerült megnyerni az Aglajához?
– Nagyon különleges volt a találkozásunk. Nagy Kieslowski rajongó vagyok, a filmjeinek a zenéit pedig rendszeresen hallgatom az autóban. Amikor a zeneszerzőről beszélgettünk, szóba került, hogy legyen lengyel, s ekkor dobtam be először Zbigniew Preisnert, de hamar kiderült, hogy az ő gázsija egy egészen más kategória, számunkra mindenképpen megfizethetetlen. A mai napig nem tudom, hogy ki adta oda neki a forgatókönyvet, de megkapta. Emlékszem, éppen egy nagyon rossz hangulatú stábértekezlet után voltunk, amikor megint úgy tűnt, hogy csúszik a forgatás, amikor este nagyon rossz angolsággal hívott egy férfi, hogy ő Zbigniew Preisner, olvasta a forgatókönyvet angolul és nagyon tetszik neki, szívesen megcsinálná a zenéjét. Először azt hittem, hogy az asszisztensem űz belőlem gúnyt, s a telefonszám alapján tudtam beazonosítani, hogy lengyel a hívás. Sosem tudtam meg igazán, hogy mi tetszett meg neki a könyvben. Szerintem az, hogy egy kelet-európai művész elmegy nyugatra, s mennyi mindent kell megcsinálnia, hogy porondon maradjon. Még sosem dolgoztam egyébként ilyen munkamódszerrel, ahogy most. A film ugyanis már teljesen meg volt vágva, megvoltak a kabaréjelenetek és a zenés jeleneteket is, és mindent némán vágtam, mert még mindig nem volt meg egyetlen taktus sem. Először azt hittem, hogy így nem lehet dolgozni, de utólag jöttem rá, hogy milyen hasznos volt a módszert, mert ettől igen feszesre sikerültek a jelenetek, s nem vitte el a ritmust, az előre megkomponált zene. Most pedig már nem tudom elképzelni, hogy ne így készítsem el majd a további filmjeimet is.
Filmkritikánk az Aglajáról itt olvasható.
