Aki nem tudott ott lenni október 26. és 28. között, hogy kényelmesen elterpeszkedve nézze végig a legtöbbször kényelmetlen és igen sokszor lélekbe maró dokumentumfilmeket, az bátran keresse fel a rendezvény honlapját, hiszen számos információt talál a filmekről, továbbá érdekes és hasznos háttéranyagokat is. A szervezők egyébként igencsak sűrű programot állítottak össze, és aki csak egy napra volt ott, annak is világos, hogy ritkán sikerül ilyen mélységeiben megmutatni, mitől is volt páratlanul érdekes és félelmetesen fájdalmas az az elmúlt durván hat évtized a térségben, amelynek történelmi koreográfiáját sok szempontból a rendszer elleni lázadás határozta meg.
Magyar szemmel már csak azért is különösképpen tanulságos ez a filmkínálat, mivel a cseh vagy lengyel példák sajnos azt mutatják: a rendszerrel szembeni dacnak és a szabadságvágynak arrafelé több és látványosabb megnyilvánulása akadt. A szombati összeállítás első blokkjában például három lengyel dokumentumfilm mutatta be a kommunista hatalom gátlástalanságát, cinizmusát, valamint azt, hogy mindezzel szemben épült ki véres események tragikus tapasztalatainak köszönhetően egy számunkra szokatlanul szélesnek tűnő társadalmi ellenállás, amiben munkások és értelmiségiek találták meg a közös hangot, és ami hosszas küzdelmek és emberáldozatok árán képes volt térdre készíteni a rezsimet. Ennek látványos csúcspontja volt a varsói kerekasztal létrejötte, amit bátran nevezhetünk a rendszerváltás nyitányának. 1956, 1968, 1970, 1976 és 1980 – ezek közül az évszámok közül az első kettő ismerős számunkra.
Egy magyar példa, Nagy Ernő ELTE '56 című dokuja:
Míg 1956 a lengyel–magyar barátság egyik legszebb fejezetét jelzi – hiszen a forradalmi szikra a lengyelországi Poznanban pattant ki, hogy aztán nálunk lobbanjon lángra –, addig 1968 számunkra sajnálatos módon elsősorban a dicstelen csehszlovákiai bevonulást idézi fel, a lengyelek számára pedig egy kivételesen fájdalmas eseménysor emblémája lett. A szombaton vetített A gdanski pályaudvar (2007) című dokumentumfilm ezt a szomorú történelmi epizódot hozta közel személyes visszaemlékezések segítségével.
Míg a nyugati féltekén ’68 az apák elleni lázadás és az ellenkultúra máig hivatkozott dátuma, addig Lengyelországban a kommunista párt szégyenteljes kampányával forrt össze, amelynek során az országból való távozásra késztettek számos fiatal értelmiségit, akiknek egyetlen „bűne” volt: zsidó származásúak voltak. Az ürügyet az arab-izraeli háború szolgáltatta, a valamiféle „nemzeti kommunizmus” látszatára törekvő, Wladyslaw Gomulka vezette párt pedig erőteljes kampányt folytatott az egyetemi ifjúság ellen, cionizmussal és lényegében hazafiatlansággal vádolva őket. A hatalom az erőszakos fellépéstől sem riadt vissza – az egyetemről gyanútlanul kisétáló varsói egyetemistákat munkásrendőrök ütlegelték –, miközben a propaganda hatására a társadalomban amúgy is jelen lévő antiszemitizmus egyre látványosabban mutatkozott meg a hétköznapokban is.
Gomulka és társai kirohannak a haza árulói ellen:
Sokan ezért döntöttek úgy, hogy elfogadva az egyirányú útlevelet, hazát cserélnek, és letelepednek Izraelben. A dokumentumfilm közülük mutat be sorsokat. Szívszorító látni, hogy több évtized után is elérzékenyülnek, ha a kényszerrel elhagyott haza kerül szóba, és nehéz nem megütközni azon, hogy az egyenlőséget és antifasizmust hirdető kommunista állam hogyan bélyegezte meg az állampolgárok egy részét, olyanokat, akik családjában még elevenen élt a holokauszt és a gettó emléke.
A Fekete csütörtök. Miért? (2010) című film véres eseményeknek jár utána, és a jól szerkesztett doku ereje megsokszorozódik azáltal, hogy a hasonló című játékfilm forgatási jeleneteit is felhasználja.
Az 1970-es gdyniai, vagyis tengermelléki tüntetés – az áremelések, tágabb összefüggésben pedig az elhibázott gazdaságpolitika váltották ki – brutális leverése megmutatta a kommunista hatalom valódi, végtelenül cinikus arcát. Miközben arra szólították fel a munkásokat, hogy térjenek vissza a gyárakba, a reggel munkába igyekvő munkásokat szinte levadászták. Több magyarázat is született erre az indokolatlan akcióra, többek között a párton belüli hatalmi ellentétek miatt is történhetett, hogy egymásnak ellent mondó parancsok születtek. Senki sem volt biztonságban azokban a napokban – egy a tömegből találomra kiemelt tizenhat éves fiút úgy vertek agyon, hogy az egész teste kék lett, majd bele is halt sérüléseibe, a szemtanúk elmondása szerint a karhatalom a Gestapo módszereit meghazudtoló kegyetlenséggel kínozta meg a védtelen áldozatokat. Az akkori orvosok, nővérek megindultan mesélnek arról a brutális látványról, amit a kórház területén heverő, vérben ázó sérültek nyújtottak.
A szombati program vendége volt Cezary Król történész is, aki a lengyel dokumentumfilmek levetítését követő beszélgetésen utalt rá: míg 1968-ban a munkások nem álltak ki a meghurcolt egyetemisták mellett, 1970-ben pedig az értelmiség nem állt oda a hatalmi túlkapások áldozatává váló munkások mellé, 1976-ban fordulat történt, és ez alapozta meg a nyolcvanas évek nagy társadalmi összefogását a hatalom ellen: a szolidaritás mozgalmát. A harmadik film erről az 1976-os egymásra találásról is szól, amikor is az Ursus gépgyár dolgozói feltartóztattak egy nemzetközi vonatjáratot, hogy így irányítsák rá a közvélemény figyelmét tarthatatlan helyzetükre. A későbbi őket érő atrocitások ellen már az értelmiségieket is tömörítő Munkásvédelmi Tanács is fellépett, és ettől kezdve egyre szorosabb szövetség jött létre azok között, akik tenni is akartak valamit az egyre korhadtabb rendszer ellen.
Ezt követően a csehszlovák tavasz és az emberarcú szocializmus megteremtésére tett kísérlet fegyveres elfojtását középpontba állító filmeket láthattak az érdeklődők, és ezek szintén tanulságosak ránk nézve. Az Alexander Dubcek: A látnok, reformer és européer című szlovák portréfilm az egykori csehszlovák kommunista vezető kudarcba fulladt, de mégis komoly hatású reformkísérletét mutatta be, míg Balogh Zsolt 1968 című filmje a magyar néphadsereg dicstelen csehszlovákiai „kiruccanása” kapcsán kegyetlenül ironikus látleletet adott a rothadásnak induló és képmutató Kádár-rendszer egyszerre abszurd és pitiáner hétköznapjairól, miközben megidézte annak a 17 éves fiúnak is a tragikus halálát, aki élő fáklyaként tiltakozott a bevonulás ellen a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.
Egy ironikus és megrázó látlelet, Balogh Zsolt 1968 című dokuja:
Szembenézésre késztető seregszemlét kínált tehát a Parevo, érdemes utánamenni és megnézni az általuk kiválogatott filmeket, mert igencsak alapos keresztmetszetet kínál a huszadik század második felének valóságáról.
