Viszonylag könnyű helyzetben vagyok: nem tartozom a James Bond-sorozat elkötelezett hívei közé, éppen ezért cseppet sem nyomasztottak a rajongókat sújtó elvárások, a filmet megelőző lelkesedést pedig elkönyveltem kötelező marketingrítusnak és nem hagytam, hogy rám ragadjon. Ehhez képest elégedetten és meglehetősen lelkesen távoztam a moziból, és ha a szuperlatívuszokkal azért spórolnék is a film kapcsán, merem állítani, hogy hatásos és átgondolt filmmel ünnepelhetjük a közismert karakter ötvenedik születésnapját.
Nehéz a film cselekményéről anélkül beszélni, hogy fontos fordulatokat ne árulnánk el, ezért talán érdemesebb kiemelni néhány olyan vonását a Skyfallnak, ami a fenti pozitív véleményt alátámaszthatja. Mindenekelőtt szerencsés döntés volt, hogy az alapvetően „keményvonalas”, a korábbi, alapvetően playboyos kiállású színészeknél fizikailag és mentalitásra is durvábbnak ható Daniel Craig karakterét kicsit fellazították, többek között azzal, hogy az öregedés motívumát, és az ezen való humorizálást is beemelték a történetbe.
Talán még ennél is kifizetődőbb választás volt Javier Bardemet felkérni a főgonosz szerepére: hátborzongató és rendkívül erős jelenléte a vásznon már maga félsiker. Egyszerre tébolyult és félelmetesen okos, és bár szélsőségesen egzaltált, a pojácaságig nem megy el, ugyanakkor mégiscsak képes jelezni azt is, hogy a Bond-univerzum azért eredendően képregényszerűen szélsőséges és elnagyolt.
Az új Bond-film ezen felül hangulatában is hoz újat: kissé elégikus, helyenként egészen komor, iróniája pedig jóval finomabb a szokottnál, amibe belefér az is, hogy az alkotók visszafogottan élcelődjenek a korábbi filmekből már unalomig ismert kliséken is. Élhetünk a gyanúperrel, hogy ezek a változások nagy mértékben köszönhetőek a rendező személyének is. Az elsősorban az Amerikai szépség című filmjével nevet szerző Mendes képes volt új vonásokkal és árnyalatokkal gazdagítani az erősen sematikus zsánerfilmes műfajt, miközben nem lehet panaszra oka a látványos akciók kedvelőinek sem – robbantásból, vérből és üldözési jelenetekből ezúttal sincs hiány.
Van egy erősen retrospektív jellege is a huszonharmadik hivatalos Bond-mozinak: a főszereplő életútjának meghatározó mozzanataira is fény derül, és komoly, a folytatásokat is befolyásoló veszteségekkel lesznek kénytelen számolni a rajongók. Ennek ellenére korai lenne még búcsúztatni az elmúlt fél évszázad egyik legismertebb popkulturális ikonját: bár az eredeti és még nem megfilmesített Ian Fleming történetek száma erősen megcsappant, a Skyfall esetében az is kiderült, hogy új történettel is hozzá lehet járulni a mítoszépítéshez.
Újszerű vonás az is, hogy a film meghatározó része ázsiai helyszíneken játszódik, ennek ellenére ázsiai Bond-lányt hiába keresnénk a filmben. Női fronton mintha amúgy is visszafogottabb lenne a film: bár Bond ezúttal is megbízhatóan teljesít, ami a flörtölést és a lepedőakrobatikát illeti, energiáinak jó részét most sokkal prózaibb, ám annál húsbavágóbb küzdelmek kötik le. Nemcsak saját múltja kísérti, de a cselekmény mozgatórugói is a múltban elkövetett bűnökkel állnak összefüggésben.
Kár tovább szaporítani a szót: a Skyfall jó szívvel ajánlható, és nem csak az eltántoríthatatlan rajongóknak. A tucatakciófilmeknél messze érdekesebb, a sorozat hagyományait elegánsan újraértelmező mozival van dolgunk.
(007 - Skyfall. Színes, magyarul beszélő, angol-amerikai akciófilm, 140 perc, 2012. Rendező: Sam Mendes. Forgalmazó: Fórum Hungary)
