Szabad a pálya – élet a kiegyezés után

A magyar technikatörténet dicső korszakára kívánja ráirányítani a figyelmet a Közlekedési Múzeum időszaki kiállítása. A boldog békeidők hétköznapjai.

Úgy tűnik, a monarchia-nosztalgia és a magyar modernizáció aranykora jótékonyan masszírozza át a kulturális élet egészét: hol egy krimiben, hol egy alternatív történelmi regényben bukkan elő a korszak, és hát miért is vonnák ki ez alól magukat a tudományos ismeretterjesztés robotosai. A Közlekedési Múzeum Szabad a pálya című kiállítása ráadásul látszólag biztosra megy, hiszen a kiegyezés és az első világháború közötti korszak technikai fejlődését kívánja bemutatni, aminek imponáló ívét még a legnagyobb rosszindulattal is nehéz kétségbe vonni – még ha árnyalni azért nyilván kell és érdemes is ezt a sikerkorszakot.

Szűkszavú tárgybőség

Erről azonban itt nincs szó, és ami még további kérdéseket vet fel, az a kiállítás alcímében is szereplő mindennapok. Vagyis ez a kiállítás szándéka szerint egyszerre lenne hivatott bemutatni azt a technikai-technológiai fejlődést, amit az 1867-es kiegyezés tett lehetővé, illetve ezzel párhuzamosan szeretne betekintést nyújtani abba, hogyan is éltek decens eleink az adott korban – ami azért már csak a komoly időtávot tekintve is emberpróbáló kihívásnak tűnik.

Szóval ezekkel a kételyekkel indultam neki a kiállításnak, és sajnos a látottak nem cáfoltak rám. De rögtön az elején szögezzük is le: a kiállítást érdemes megnézni, mert bőséges anyagot vonultat fel, alaposan ki lettek pakolva a raktárak – gépek, szerszámok, makettek szép számmal akadnak itt. Még csak azt se lehetne mondani, hogy a rendezők nagyon spóroltak volna az ötletekkel, ahogy azt sem, hogy a részletekre ne jutott volna elégséges figyelem.

A probléma inkább az, hogy elnagyolt, vagy mondhatni csak halványan körvonalazott a kiállítás koncepciója. Mert az addig rendben van, hogy technikai fejlődés meg a mindennapok, de már ott hiányérzete támadhat a látogatónak, hogy az egész dicső korszak lényegében minden előzmény nélkül tornyosul elénk. Igaz, kapunk szűkszavú leírást arról, hogy a kiegyezés járult hozzá a látványos fejlődéshez, illetve arról is, hogy nagyjából mit jelentett ez a modernizáció, de aki nem a korszak szakértője, az nem feltétlenül fogja átérezni és megérteni, hogy mihez képest hozott ugrásszerű változást az 1867-es évszám. Általában nem vagyok a híve annak, hogy egy kiállításon ellepje a látogatót a szöveges információk tengere, itt viszont már-már zavaró a szűkszavúság.

A kiállított tárgyak pedig nem minden esetben „beszélnek önmagukért” – a gőzlokomobil és a különféle szerszámok persze kétség kívül hordoznak esztétikai értéket, de sajnos az egész kiállításról elmondható, hogy nem akarja feltétlenül testközelbe is hozni ezeket a tárgyakat. Magyarán elkélne kicsivel több interaktivitás. Ráadásul a kiállítás potenciális „sztárja”, a csőposta sem üzemel éppen, így hiába írnánk az emeleten régies táviratpapírra üzenetet, azt csak úgy tudjuk lejuttatni a földszintre, ha vele együtt mi is lecammogunk, ez pedig elég mérsékelten mókás.

A kivándorlóhajótól az orfeumig

A kiállítás több tematikus egységre oszlik, ezek nagyjából-egészében lefedik a címben ígért spektrumot, hiszen van itt technika és hírközlés a közlekedési eszközöktől kezdve a gépműhelyen át a telefonhírmondóig, meg a már említett mindennapok részletei, bár ebbe jó szívvel az orfeum és a mozi, illetve a postahivatal színterei sorolhatók, de például a kivándorlóhajó szépen kivitelezett részlete – bármennyire is látványos, és bármennyire is igaz, hogy milliók tántorogtak ki az országból annak idején – ha akarom, a mindennapok része, ha akarom, nem.

És valahol ez a legnagyobb baj a kiállítás koncepciójával: vállalható, de mégis úgy tűnik, nem teljesen átgondolt. Mégsem kín végignézni, egyrészt mert valóban szépek és tetszetősek a tárgyak, hangulatosak az enteriőrök, és a helyenként felbukkanó anekdotákat is örömmel olvassa az ember. Élményből viszont juthatott volna kicsivel több.

(Szabad a pálya. A kiállítás 2012 decemberéig látogatható a Közlekedési Múzeumban.)