A Graphifest két kiállításán az Aranyrajzszög és az Urbánus folklór pályázatokra érkezett munkákkal találkozhat az érdeklődő, és elmondható, hogy így egyetlen terem bejárásával valamiféle benyomást kaphat arról, hogy mire is képes a hazai grafikusszakma, ha konkrét megbízásokról vagy akár a fantázia szabadjára engedéséről van szó. Az Aranyrajzszög pályázat anyagai kapcsán – ha nem akarjuk az egyes műveket egyenként értékelni – talán nehéz is lenne bölcsen hangzó kijelentéseket tenni, vagy arra vállalkozni, hogy megállapítsuk, mik is az aktuális trendek a magyar grafikai tervezés világában.
Mert még ha lenne is ilyen kitapintható irány, mégis inkább a sokféleség, az eltérő látásmódok és a feltüntetett művek mindegyike esetében érvényesülő szakmai igényesség az, ami miatt bátran ajánlható a válogatás megtekintése. Legyen szó logóról (hogy csak egy példát említsünk, a médiaóriássá váló Libriéről), weboldaldizájnról, a Lipóti Pékség teljes arculatáról vagy az Európa Könyvkiadónak készített borítótervekről: nehéz lenne olyan munkákat említeni, amelyek látványosan lefelé húznák az összességében erős mezőnyt. A magyar tervezőgrafikai szcéna jól teljesít, és a megbízásra született munkák többsége nemzetközi szinten is megállja a helyét.
De maradjunk inkább itthon, a globális helyett a lokális ügyekre koncentrálva. A Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága (MATT) által idén kiírt Urbánus folklór című pályázat olyan munkák megszületésére ösztökélt, amelyek a magyar folklór ismert vizuális elemeit képesek újragondolni és a vizuális kommunikáció részévé tenni. Az összkép ezen a téren is biztató. A kiindulópont persze adott volt, és még ha tágak is a határok, azért sejthető, nagyjából miféle elemeket és mintákat szokás előrántani a népművészeti formakincs vizuális hozományos ládájából. Díszítőmotívumok, népi erotika, puli kutya, paprika vagy olyan jól ismert alakok, mint János vitéz, vagy a begyébe mindent felszívó kiskakas, stb.
Szerencsére a pályázók többsége olyan friss szemmel és derűvel közelített mindezekhez, hogy az újra felfedezés öröme és nem a klisék hervadt ismétlése feletti bosszankodás érzése tölt el bennünket a pályaművek között ballagva. Ha néhány példát kéne kiemelni, akkor mindenképp említést érdemel Tatai Tibor Busók című munkája, aki a jól ismert figurát egyszerű, de éppen ezért a matricától kezdve a bögrén át a pólóig számos felületen jól mutató karakterré gyúrta át.
Kiss Zsombor M-mint magyar című pályázatával országlogóként is alkalmazható emblémát álmodott népi motívumból. Olyan is akadt a pályázók közül, akik ismert népmesei alakokat szemeltek ki. Jámbor Éva például Kukorica János és a pattogatott kukorica kapcsolatát képzelte el, mint az urbánus folklór találkozási pontját. Ennél erősebb geg és termékenyebb ötlet Szabó Mártoné, aki egy alsó kategóriás söröző faasztalán a borospoharak nyomából formált népi mintára hajazó látványt – ha akarom társadalomkritika, a magyar léthelyzet kissé költői értelmezése, de csupán fricskának sem utolsó.
Van aztán még számos ötlet, jobb is, rosszabb is: a „ribancrendszámként” köznyelviesült deréktetoválás népiesítése, infografika a vidéken meghatározó kalákázásról, népi motívumokból összeálló tetris-játék (Tetrix), modern betűtípussá fejlesztett rovásírás, stb. Összességében elmondható: a kiírás inspirálónak bizonyult, és ez az is jelzi, hogy az utóbbi évek előremutató fordulata nyomán látható trend, vagyis a magyar folklór vizuális elemeinek beemelése a kortárs dizájn működésébe még nem fulladt ki.
(Aranyrajzszög 2012 és Urbánus Folklór kiállítás. Design Terminál. Megtekinthetők november 25-ig)
