– Természetfotós szemmel nézve mit mondana a saját, díjnyertes fotójáról? Mi foghatta meg a zsűrit a képet nézegetve?
– A saját képeimmel soha nem vagyok elégedett, mindig találok bennük hibát. Ebben is van, biztosan jobban is meg lehetett volna csinálni. De talán azért figyeltek fel rá, amit a többi képemen keresztül is igyekszem megmutatni a természetfotózással, vagyis mindazt, amit szabad szemmel nem lehet látni. Olyan képeket szeretek készíteni, amik mögé kell a fotótechnika, olyan képeket, amiket a valóságban nem láthatunk. Azért szeretek így dolgozni, mert erre rácsodálkoznak az emberek.
– Az idei év természetfotósa pályázat munkáiból készült albumban az ön képei alatt elég komoly technikai leírásokat kapunk. Ennyire a felszereltség és a felkészültség határozza meg a munkáját?
– Nem a technika minősége a döntő. Az első díjat nyert képemet akár 1950-ben is meg lehetett volna csinálni filmre, tehát nem a csúcstechnika miatt sikerült a kép, hanem azért, mert a fotótechnika lehetőségeit úgy alkalmaztam, hogy éppen ilyen kép születhessen.
– Miért éppen az éjszaka vonzza ennyire?
– Ennek több oka is van, többek között az is, amit már az előbb is mondtam: a meglepetés, a rácsodálkozás igénye. Az éjszakai képek esetében, miután lenyomtam a gombot, nem fogom tudni, mi sül ki belőlük. Eltervezem, hogy mit szeretnék, végiggondolom, hogy ezt hogyan is lehet megvalósítani, de a végeredmény csak később derül ki. Másrészt, mivel pedagógusként dolgozom, és családom is van, máskor nem is nagyon tudok időt szakítani a fotózásra.
– A családja nagyon türelmes és megértő lehet, hiszen amíg mindenki más fedezékbe vonul egy vihar elől, addig ön ilyenkor kocsiba pattan.
– Igen, és ezért is dolgozom előszeretettel éjszaka. Az éjszakai fotózást amúgy nagyon kevesen űzik, mivel meglehetősen nagy technikai tudás szükséges hozzá, tisztában kell lenni a színhőmérsékletekkel, az expozíciós időkkel, a fényerővel. Sokat kell azon matekozni, hogy megszülessen az a kép, amit szeretnék látni.
– Nekem mint laikusnak úgy tűnik, hogy a természetfotós olyasféle színházi rendező, aki előre megtervezi a darabot a színészek nélkül, aztán reménykedik benne, hogy azok élesben eljátsszák majd a nekik kitalált szerepet.
– Van ilyen munkamódszer. Én is kétféleképpen készítem a képeimet. Van olyan, főleg nyáron, amikor több a szabadidőm. Ilyenkor bóklászok a pusztában, és ha szerencsém van, belebotlok egy jó témába. Nyilván ehhez nyitott szemmel kell járni, és nem árt odafigyelni minden rezdülésre. A másik módszer az, amikor a bóklászások során látok valami olyat, ami megragadja a képzeletemet, és arra gondolok, hogy ezt milyen jó lenne lefotózni, majd azon töröm a fejem, hogyan lehetne elérni, hogy amit láttam, még egyszer megismétlődjön a természetben. Hogyan lehet például a madarat odacsalni, vagy a lepkét, a bogarat. Ezért aztán elkezdek utánaolvasni, hogy az adott állatnak milyen a viselkedése.
– Van olyan „zsákmány”, amit még mindenképpen be akar még cserkészni?
– Nagyon szeretnék egy éjszaka repülő baglyot lefotózni a csillagos égbolt előtt vagy egy denevért ugyanilyen háttérrel. Remélem, hogy a hosszú téli éjszakák erre lehetőséget nyújtanak majd.
– Nehéz egyébként baglyot fotózni?
– Igen, hiszen el kell érnem azt, hogy abban az élességi síkban repüljön, ahogy a gépemet beállítottam. Ez nem egy olyan nagy területe az univerzumnak. Nem kis kihívás, biztos nagyon sok időbe fog telni, mire sikerül majd.
– Említene olyan példát is, amikor a gondos tervezés nem hozott eredményt?
– Van egy olyan képem, amin két hónapig dolgoztam. Minden éjszaka kijártam, egy őzet szerettem volna lefotózni a csillagos éggel. De vagy a szagomat érezte meg, vagy a vaku csipogását hallotta meg, de olyan is volt, hogy a távirányítóban merült le éppen az elem, aztán az állat jött rossz irányból, szóval mindig történt valami. Aztán végre elkészült a kép, és azt hittem, hogy jó lett, de senkinek nem tetszik. Én jónak szeretném látni ugyan, miután ennyit dolgoztam vele, de be kell látnom, hogy nem az.
– Az, hogy földrajz szakos tanár és egyben természetfotós, véletlen, vagy van a kettőnek köze egymáshoz?
– A természet szeretete régóta bennem van, ám sokáig nem gondoltam, hogy ilyen szinten le lehet fotózni. Főiskolás voltam, amikor terepgyakorlatra jártunk itthon és külföldön, és elvárás volt, hogy fotózzuk is le, amit látunk. És akkor nagyon megtetszett.
– A tanításban összeköti a kétféle hivatást?
– Nagyon nagy szerencsém van, mivel az iskola lehetőséget biztosított arra, hogy a digitális média nevezetű kreált tantárgy keretében gyerekeknek taníthassam a fotózást és a videózást.
– Arra nem gondolt, hogy főállásban foglalkozzon a természetfotózással?
– Nem szeretném, ha így lenne. Egyszer volt rá lehetőségem, hogy eladjam a természetfotóimat. Nagy igény volt rá, ezért nagyon sok képet is kellett csinálnom, azonban azt vettem észre, hogy egyre kevésbé szerettem csinálni. A saját örömömre szeretek fotózni, nem akarom, hogy a megrendelő beleszóljon, mit fényképezzek le.
– Jól érzékelem, hogy az utóbbi években egyre népszerűbb a természetfotózás?
– Mindig is népszerű volt. Amióta én foglalkozom vele, vagyis az utóbbi húsz évben, ezt tapasztalom. Inkább a technika vált könnyebben elérhetővé. A múlt században egy-egy teleobjektív – kis túlzással – szinte egy lakás árába került. Kevesen engedhették meg maguknak ezt a hobbit. Filmre kellett fotózni, harminchat kattintás került háromezer forintba. Ma jóval könnyebb ezzel foglalkozni.
– Külföldi helyszínek szerepelnek a vágyálmai között?
– Nem. Régebben voltam Norvégiában kétszer egy hónapot, de arra kellett rájönnöm, hogy igazán jó fotókat olyan helyen tud készíteni az ember, amit jól ismer. A fotóimat a lakóhelyem húsz-harminc kilométeres környezetében készítem, ha történik valami, vagy adódik egy érdekes időjárási jelenség, akkor pillanatok alatt ott tudok lenni annál a fánál, amit már tízszer lefotóztam, és tudom, hogy ha például keletről villámlik, akkor melyik fához érdemes mennem.
