Hobo: Van a csürhe, és vannak az árvák

Blues, vers és rock and roll: az alkalomhoz illő különleges esttel Hobo november 20-án lép először a Művészetek Palotájának Színpadjára.

− Október végére vártuk a Viszockijról írt darabjának premierjét Debrecenben, ami elmaradt. Mi történt?
− Nincs semmi baj. Előfordul az ilyesmi, a bemutató december közepére csúszik. Megtanultam a szerepet, felénekeltem a lemezt, amely idén megjelenik. Ezen a két hónapon nem múlik semmi, és van elég dolgom.

− Mennyire elfoglalt?
− Általában 10-12 koncertem van egy hónapban, 140 egy évben. November 7-én például Marosvásárhelyen mutattuk be a Pilinszky-estet. Adott elég kihívást a Művészetek Palotájába szervezett előadás is, egészen különleges, konceptuális koncert lesz. A Müpában és a pécsi Kodály Központban játsszuk le ezt a műsort, ilyet még sosem csináltunk, nem is fogunk. Az Ars Bluesica első részében olyan költőktől hangzanak el versek, akiket mestereimnek tekintek, míg a második részben Ady Endre Történelmi lecke fiúknak című versének szellemében a történelemmel, Magyarországgal, a mával foglalkozó költemények hangzanak el, amelyek a dalokat összekötik.

− Volt már olyan Hobo-koncert, amelybe szünetet iktattak be?
− Nem volt. Az előadás beharangozójában azt írtam, hogy hajlott koromra való tekintettel lesz, de persze csak a témaváltás miatt szükséges.

− Milyen időket idéznek meg a dalok?
− Lesz a 45-ös blues – „kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment” − vagy a Gyere, szabadíts fel!, de lesznek olyan dalok is, amelyeket most írtunk. Persze nem tudom, most épp mennyire aktuális a Másik Magyarország −„Ki állította meg az órát? Nehéz idők jönnek, Másik Magyarország, Félek tőled” −, amibe a legtöbben azt akarják belemagyarázni, ami a politikai meggyőződésük. Ez egyrészt érthető, másrészt erőltetett szándék: sosem voltam egyik „csapat” tagja sem. Én máshonnan indulok, és azt szeretném remélni, hogy ha megérkezem, akkor nem oda érkezem, ahová „ők” irányítanának, várnának.

− Sok műalkotás másfajta szándékkal születik, mint ahogy azt később interpretálják a befogadók. Van olyan, amikor a művész szándéka tökéletesen találkozik a befogadó értelmezésével?
− Biztos van ilyen, ám az ilyen sikereim leginkább a marháskodáshoz kötődtek − nagyon nem bírom az értelmiségi fennköltséget. Sok fejtörést okozott, mivel kössem össze az Ars Bluesica történelmi dalait. Egy fél napot ültem a Bibliával, Jeremiás könyvétől kezdve kiírtam pár gyönyörű bölcsességet. Úgy éreztem, ettől túlságosan emelkedetté vált a mondanivaló. Ezután átmentem Shakespeare-hez, mire a Sok hűhó semmiért Lasponyájának kérdése került a szemem elé: „Együtt van az egész törvényszéklet?” Előszedtem Shakespeare bohócait, a sírásót, Lear királyt. „Kinek előbb keres odút a farka, mint a feje, Az könnyen koldusbotra jut, s tetűvel lesz tele” − úgy gondoltam, na ez sem lesz jó. Pedig a humort nagyon fontosnak tartom, ugyanis keserű dolgokat fogunk játszani. Végül eszembe jutott: van nekem egy vastag fehér könyvem, aminek az a címe, hogy Hobo Blues: a saját munkáimmal van tele. Elkezdtem lapozgatni, és találtam benne egy csomó dalszöveget, amire nem is emlékeztem: rengeteg dalomat nem játszom, mert például nem tetszik a zenéje. Így aztán ezekből a Hobo-dalokból kivett részletek lesznek az összekötő szövegek. „Elrohant velünk az élet, álmodtunk, mert volt miről, Óh, azok a 60-as évek, nem tehetnek semmiről, És van, akinek nem elég ez, folyton követel és kérdez, Hogy hol van, ami neki jár. Hol a két Latabár.” Nekem ez újrafelfedezés volt. „Döglött hely a nagy művészkávéház, Egy éve még innen is kirúgtak, A pincér BM-es, a mixer ÁVH-s, A vécésnéni vajon mit tudhat?” Mindenesetre nincsenek profetikus ambícióim, s jó volna, ha nem vennénk már mindent komolyan.

Tovább is van, lapozzon!

---- Önsajnálat és önfeladás nélkül túlélni ----Önsajnálat és önfeladás nélkül túlélni

− Még azokat a hatvanas éveket sem? Egy angol történész szerint a hatvannyolcas nemzedék – legalábbis Nyugaton – azért tévelygett akár Maóig is, mert eszmék nélküli űrben volt, de valamilyen igazságosabb világra vágyott. Errefelé tapasztalt ilyesmit?
− Persze ha ez az angol történész lehúzott volna akárhány évet a szovjet uralom alatt, akkor mást mondana. Nagyon okos lehet valaki Svédországban vagy Portugáliában, ahová egy bombát sem dobtak le, és se a nácik, se a kommunisták nem voltak ott. Nem tudom, ott mi volt, errefelé az ember nem azért keresett valamit, mert nem volt semmi eszméje, hanem mert a legnagyobb szarban ült, és nemcsak ideológiai szempontból diktatúrában, hanem az ostobaság és a hülyeség diktatúrájában vesztegelt. A hatvanas évek szerintem kulturálisan és minden téren a II. világháború közvetlen következménye volt, ami szinte az utolsó emberi illúzióval is leszámolt. Az emberek kerestek valami mást, ami addig nem volt: láttuk, hová jutott az 1956-os magyarországi kiútkeresés, vagy a ’68-as Prága. Ez mind a keleti kommunista blokkban született, és keserű véget ért. A párizsi diáklázadás vihar volt egy pohár vízben, az igazi lázadási formák mifelénk voltak. Utólag nehéz megfogalmazni, hogy én magam és mások mit éreztünk, amikor először mentünk Nyugatra, mire vágytunk, mit jelentett nekünk a Szelíd motorosok, a Rolling Stones, micsoda hatalmas jelentőséggel bírt abban a présben, amiben éltünk, a zene, a költészet, a filmművészet. Nekünk is voltak illúzióink: a szabad Nyugat. Csak most látjuk, milyen is igazából. A világ minden pénzéért sem mennék el ebből az országból, akármilyen szar is itt, legalábbis viszonylagosan. Minden ideköt: még akkor is, ha a fontos dolgok felhígulnak, elvesznek.

− Szinte fél Európa belehalt a II. világháborúba, erős kontraszt lesz két történelmi dal közt „marháskodni”.
− De máshogy nem lehet. Elmondok egy anekdotát. Amikor játszottam a József Attila-estet, minden elismerést megkaptam a közönségtől. Egy előadás után indultunk hazafelé, mentem a mikrobuszhoz, mikor odajött egy hölgy, autogramot kért, és megkérdezte: milyen verseket fogok olvasni útközben, a József Attila-est után. Azt válaszoltam neki, hogy semmilyet. Kérdezte, akkor mit csinálok. Mondtam, befekszem a mikrobusz hátsó ülésére, kaptam a feleségemtől egy dvd-lejátszót, azon nézem Clint Eastwood filmjeit, ahogy szitává lő mindenkit. Látszott, hogy abban a pillanatban kiábrándult belőlem. De mégis, mit kellett volna még csinálnom a József Attila-est után, a Kései sirató, a Tiszta szívvel után? Lettem volna öngyilkos a mikrobuszban? Az Ars Bluesica hasonlóan nehéz lesz: a Másik Magyarországhoz vagy az Éjszakai Budapest blueshoz muszáj valamit még hozzátenni. A dalaim szomorú és keserű dalok, amelyeket újragondoltam erre a két estére. Túléltünk bizonyos dolgokat, és vannak, amiket még szeretnénk túlélni, és nem valamiféle önfeladó, önsajnáló módon. „A hazugság olyan, mint a pestis, Hazudott Buda és hazudik Pest is. Csak a művészet segít, csak a zene, A régi várost, a régi énemet megette a fene.” Erre se emlékeztem. Ebben a híg korszakban megint csak olyant csinálunk, amit talán nem várnak tőlünk az emberek. Ám egy olyan mesternek, mint Pilinszky János – amikor már senki a szájára sem veszi őt – jár, hogy a Művészetek Palotájában és a Kodály Központban hangozzék el:  „Látja Isten, hogy állok a napon”.

− Biztos azt kellene csinálni, amit elvárnak az embertől?
− Jó lett volna, ha azt csináljuk, mert akkor sikeresebbek lettünk volna. Ez nem sikerült. Azt csináltam, amit én akartam, az emberek pedig elviselték ezt, ezért nagyon hálás vagyok. Persze aki nem ismeri Viszockijt, az csak legyint arra, hogy most darabot írtam róla. Miért kellett megírnom? Viszockij meghalt 1980 nyarán. Azért, mert a művei olyan jelentéseket hordoznak, amelyek ma is érvényesek. Ugyanez igaz sokakra, József Attilára is. Volt olyan televíziós szerkesztő, irodalmi műsorvezető, aki a harmadik József Attila-estem kapcsán megkérdezte, hogy hányadik bőrt húzom már le József Attiláról. Mire azt válaszoltam: vágjalak szájon? József Attila öröksége nem fér néhány órába. A harmadik József Attila-estem 2005-ben készült, eddig háromszáznyolcszor ment. Nyolcvanezer ember látta, játszottam börtönben is, még nekem került pénzbe, a benzinköltséget sem fizették. De nekem megérte. Igaz, értelmiségiek azt mondják, hogy az a zene, amit játszom, túl érzelmes. Én meg nem értem ezt a kritikát: a zene miért ne lehetne érzelmes? Nem lehet mindenki dühös vagy mindig csak szomorú. Igazából ez érzelmes műfaj, szöveg nélkül is lehet szeretni.

A csavargók otthonra találtak

− A Hobo Klub februártól újraindult, ezúttal a Fonóban. Hogyan találta meg a helyét?
− Mindig is nagyon szerettem a népzenét, csak nem játszottam, az én adottságaimmal népdalokat énekelni merész vállalkozás. Igaz, van egy lemezem, amelyen Sebestyén Mártival énekelek, már amennyire „enyém” a Kivándorlás, táncházakba is jártam a hetvenes évek elején, a Muzsikást a legjobb magyar zenekarnak tartom a mai napig, játszottam velük, ahogy nemrég a Csík zenekarral is. A Fonó igazgatóját, Horváth Lászlót, aki szintén megátalkodottan csinálja ezt a kultúrát, régóta ismerem. Hallotta, hontalan lett a Hobo Klub, hát hívott. Itt vannak Dreschék, Csíkék, fantasztikus művészek, mi csak csavargók vagyunk mellettük, de otthonra találtunk. A fene se gondolta volna Úgy tűnik, egymástól távol eső stílusok, figurák is egymásra találhatnak, amit már tovább is gondoltam. Jövőre tervezek egy összefüggő művet Póka Egonnal, Requiem a bluesért címmel, a szövegeket már nagyjából megírtam. Olyan embereket szeretnék összehívni, akik egymással talán nem is állnak szóba. Talán az a zene, amit együtt létrehozunk, inkább összeköti majd őket, mint elválasztja.

− Összeillesztené, ami széttört?
− Valamit tenni kell. A közönség is bomlóban, szétesőben a nemzet, a nemzeti kultúra, a család válságos időket él. Nézzük végig, amíg minden elveszik? Miközben vannak gyönyörű dolgok, mint például Arany János költészete, vagy a magyar népzene.
Kétféle felállás van, ami a közösségi életet illeti, és most nem politikai tartalmakra gondolok. Van a csürhe, és vannak az árvák. Az árvák szeretetre vágynak, és tehetetlenek. Nem tudnak összefogni, keresnek valamit. Elmennek ide-oda, de valami hiányzik nekik, valami, ami legalább a lelkeket megmelengeti. De ennél sokkal több kell. Látom az árvákat, egy-egy koncerten összejönnek, és az alatt a két óra alatt, amíg játszunk, elfelejtik a gondjaikat, bánatukat, magányukat. Meglehet, nem változik semmi az életükben, mégis csak annyit szeretnék, hogy ezeket az egymástól elszigetelt, értékes lelkeket valahogyan összekössem.

Vissza az első oldalra