Tarkovszkij filmjeiben az egzisztencialista, erkölcsi és vallási kérdések állnak a fókuszban, amelyet jelentős vizuális szimbolizmussal juttat el a nézőhöz, de közben a húszas évek, montázson alapuló szovjet avantgárdját elutasítja. Tarkovszkij konzervatív és vallásos művész volt, s ezek belső indíttatásból fakadó értékek voltak számára. Hogy a rendező elutasított minden előre megkonstruáltat, mesterségeset és művit, minden képkockáján egyértelműen látható. Így fordulhatott elő, hogy még a tömegfilmes műfaji besorolás szerinti sci-fijei, a Szoljarisz és a Sztalker is messze mást és többet mutat a hagyományos mainstream tudományos-fantasztikus filmhez képest, s bizton kijelenthető, hogy életművében nem is szerepelnek klasszikus zsánerfilmek.
Éppen emiatt sokan a négyórás opuszait akár unalmasnak és vontatottnak is tarthatják, ez az érzés pedig pontosan a hagyományost váróakat érik el, akik nem adják át magukat annak a spiritualitásnak, relatív időérzékelésnek, amit Tarkovszkij a legmagasabb fokon fogalmaz meg alkotásaiban. Legyen szó akár a legtöbbet emlegetett remekeiről – Andrej Rubljov, Szoljarisz, Sztalker –, vagy a mellettük kissé háttérbe szoruló darabokról, egytől egyig revelációnak tekinthetők munkái, amelyek frissessége, gondolatisága máig érvényes.
A Szoljariszt például hiába filmesítette meg a közelmúltban Steven Soderbergh George Clooney-val a főszerepben, amelyből éppen csak a lélek hiányzik. A kétlemezes, háromórás mozi Cannes-ban a zsűri nagydíját és – ismét – a kritikusok FIPRESCI-díját nyerte el, és a lengyel sci-fi szerző Stanislaw Lem legnépszerűbb művéből készült rendhagyó feldolgozás. Az űrkutatás során a Solaris bolygó környékén tapasztalt titokzatos haláleseteket kivizsgáló űrhajós azt tapasztalja, hogy a bolygót körülölelő tudatóceán befolyásolja az érzékelést és tudatot. Az 1979-es Sztalker szintén „sci-fi”, de gondolatisága miatt sokkal inkább filozófiai értekezésként értelmezhető. A rajongók körében a legjobbnak tartják Tarkovszkij Sztalkerét.
