Tarkovszkij művészeti indulása egybeesik a modern filmművészet megszületésével. A hatvanas évek elején Európa szerte végigsöpörtek az új hullámok a mozgóképgyártásban, mindenhol a megújulás, az addigi módszerekkel, gyakorlattal való szakítás határozott igényével. Ez a folyamat kulturális hagyományok és nemzeti sajátosságok okán országonként eltérő módon ment végbe, de a jobbítani és változtatni akarás szándéka mindenhol az élre kívánkozott. Az orosz új hullám úttörője a hatvanas években a Szovjetunióban Andrej Tarkovszkij volt, aki az addigi eszményképpel szakítva egyetlen tradíciót, az eredeti ortodox keresztény kulturális keretet tartotta követendőnek, s annak művészi aktualizálását valósította meg konzekvensen életművében – dacára annak, hogy erről az útról mindvégig igyekeztek őt politikailag letéríteni.
A Sztálin utáni filmgyártás korszakai között Tarkovszkij és társai a hatvanas évek közepén visszanyúltak a 19. századi irodalomhoz, a századforduló modernizmusához, s a stílusváltásuk egy új minőségű filmművészetet eredményezett, amely a szovjet helyett az orosz nemzetivel azonosította magát. Tarkovszkij 1962-ben készítette el az Iván gyermekkorát, amellyel egyszeriben világhírű lett (Arany Oroszlánt nyert Velencében), s ez nagy szerepet játszhatott abban, hogy az 1966-ban elkészített, s témája miatt hatóságilag „várólistára” helyezett Andrej Rubljov is előkerülhetett – „váratlanul” – a süllyesztőből.
Igaz, Cannes-ban így is csak három évvel, a Szovjetunióban öt évvel később engedték bemutatni. A kétlemezes kiadványban megjelent Andrej Rubljov monumentális háromórás mozi, s első alkalommal jelent meg az ikonográfia Tarkovszkij témái között. A film a 15. században élt neves ikonfestő, Andrej Rubljov életét dolgozza fel, s bemutatja a szerzetes kolostori életét, ahol a férfi a békét, és Isten szeretetét hirdeti. A film Cannes-ban végül csak a nemzetközi kritikusok díját nyerte el, de ez még abban a korban történt, amikor az Arany Pálmát Lindsay Andersonnak ítélték oda, s versenyben volt Volker Schlöndorff, Adrzej Wajda, Dennis Hopper, Sidney Lumet, Louis Malle, Marco Ferreri, Costa Gavras és Eric Rohmer is.
Tarkovszkij mindig is megosztó volt az állam szemében, s a jelentős nemzetközi elismertsége hatalmas szerepet játszott abban, hogy, mint „másképp gondolkodó”, nem vált a rendszer sokadik, elhallgattatott áldozatává. Tarkovszkij legnagyobb „bűne” ugyanis a nagypolitika szemében az individualizmusra megformált igény volt, hogy klasszikus szerzői filmes erényekkel elkezdett mást, máshoz nem foghatót, egyedit csinálni – éppen abban a Szovjetunióban, ahol a „kollektív” a sorvezető.
Tarkovszkij filmjeiben az egzisztencialista, erkölcsi és vallási kérdések állnak a fókuszban, amelyet jelentős vizuális szimbolizmussal juttat el a nézőhöz, de közben a húszas évek, montázson alapuló szovjet avantgárdját elutasítja. Tarkovszkij konzervatív és vallásos művész volt, s ezek belső indíttatásból fakadó értékek voltak számára. Hogy a rendező elutasított minden előre megkonstruáltat, mesterségeset és művit, minden képkockáján egyértelműen látható. Így fordulhatott elő, hogy még a tömegfilmes műfaji besorolás szerinti sci-fijei, a Szoljarisz és a Sztalker is messze mást és többet mutat a hagyományos mainstream tudományos-fantasztikus filmhez képest, s bizton kijelenthető, hogy életművében nem is szerepelnek klasszikus zsánerfilmek.
Éppen emiatt sokan a négyórás opuszait akár unalmasnak és vontatottnak is tarthatják, ez az érzés pedig pontosan a hagyományost váróakat érik el, akik nem adják át magukat annak a spiritualitásnak, relatív időérzékelésnek, amit Tarkovszkij a legmagasabb fokon fogalmaz meg alkotásaiban. Legyen szó akár a legtöbbet emlegetett remekeiről – Andrej Rubljov, Szoljarisz, Sztalker –, vagy a mellettük kissé háttérbe szoruló darabokról, egytől egyig revelációnak tekinthetők munkái, amelyek frissessége, gondolatisága máig érvényes.
A Szoljariszt például hiába filmesítette meg a közelmúltban Steven Soderbergh George Clooney-val a főszerepben, amelyből éppen csak a lélek hiányzik. A kétlemezes, háromórás mozi Cannes-ban a zsűri nagydíját és – ismét – a kritikusok FIPRESCI-díját nyerte el, és a lengyel sci-fi szerző Stanislaw Lem legnépszerűbb művéből készült rendhagyó feldolgozás. Az űrkutatás során a Solaris bolygó környékén tapasztalt titokzatos haláleseteket kivizsgáló űrhajós azt tapasztalja, hogy a bolygót körülölelő tudatóceán befolyásolja az érzékelést és tudatot. Az 1979-es Sztalker szintén „sci-fi”, de gondolatisága miatt sokkal inkább filozófiai értekezésként értelmezhető. A rajongók körében a legjobbnak tartják Tarkovszkij Sztalkerét.
A most megjelenő díszdobozban ezek a filmek nemcsak újra átélhetővé válnak, de a kiadványokon számos olyan extra is található, amely tovább segíti az eligazodást Tarkovszkij univerzumában. Az Iván gyermekkorán például A háború gyermekei című rövidfilm, és a rendező Úthenger és hegedű című vizsgafilmje is helyet kapott. Több lemezen (Andrej Rubljov, Tükör, Nosztalgia) interjúk szerepelnek kiegészítőként, a Nosztalgia kiadványon pedig az az Úton című dokumentumfilm is megtekinthető, amely a film elkészítése mellett Tarkovszkij munkamódszereiről és gondolkodásáról is sokat elárul. Utolsó filmje, az Áldozathozatal 1986-ban készült el, akkor hunyt el rákban a ragyogó filmes Párizsban.
Az Etalon kiadó gondozásában most megjelenő Tarkovszkij-filmek egyenként is megvásárolhatók, de ezt a gyűjteményt együtt érdemes a polcra kitenni.
