Phillip Anthony Hopkins egy dél-walesi bányászfaluban, Port Talbotban látta meg a napvilágot 1937-ben. Anyja, Muriel Yeats az ír költő, William Butler Yeats távoli rokona volt, apja, Richard Hopkins pékként dolgozott, hogy egyetlen gyermekét – anyagi lehetőségeihez mérten – a legjobb iskolába járathassa. A szülők napjai nem teltek felhőtlenül, ugyanis Anthony rendkívül visszahúzódó, diszlexiás kisfiú volt, akinek szinte egyáltalán nem voltak barátai.
Iskolaévei meglehetősen egyhangúan és sikertelenül teltek. Úgy érezte, csak a festészetben és a zongorajátékban tud kibontakozni. „Valóságos idióta voltam az iskolában, antiszociális, és fogalmam sem volt, mit csinálok ott. Ezért lettem színész” – vallotta később Hopkins. Állítása szerint színészkarrierjét a szintén Port Talbot-i születésű Richard Burtonnel való találkozásának köszönheti. Tizenöt éves volt, amikor megszerezte a színészlegenda autogramját, és eldöntötte, hogy ő is híres színész lesz. Két évvel később otthagyta addigi iskoláját, és beiratkozott a cardiffi zene- és drámaiskolába. Felfedezte, hogy a színjátszásban teljesen feloldódik. 1960-ban debütált a Palace Theatre színpadán Swansea-ben, majd Londonba költözött, ahol felvették a Royal Academy of Drama and Art (RADA) hallgatói közé.
Tehetségét meglátva a kor legnagyobb színészekét számon tartott Sir Laurence Olivier 1965-ben felkérte, helyettesítse őt a National Theatre-ben August Strindberg Haláltánc című darabjában. Olivier egy műtét után lábadozva ezt írta róla naplójában: „A társulat egyik fiatal színésze, a kivételes tehetségű Anthony Hopkins ugrott be helyettem. Kiválóan játszotta el Edgar szerepét, és úgy vitte a darabot a fogai között, mint macska az egeret.” Olivier színészi örökségének várományosaként új lehetőségek nyíltak meg előtte, elsősorban a filmezésben, amelyre mindig is vágyott. 1967-ben a Bolha a fülbe című BBC-produkcióban kapott szerepet, majd Katharine Hepburn és Peter O'Toole mellett bizonyított a három Oscar-díjat is nyert remek, Az oroszlán télen című alkotásban.
Nem vált hűtlenné a színpadhoz sem, 1974-ben már a Broadway közönsége tapsolt neki Peter Shaffer Equus című darabjában. Nehezen dolgozta fel a hirtelen támadt médiafigyelmet, és egészen 1975-ig komoly alkoholproblémákkal küzdött. 1972-ben elvált első feleségétől, Petronella Barkertől, amikor lányuk, Abigail még csak 18 hónapos volt. Hamarosan feleségül vette Jennifer Lyntont, aki csaknem harminc évig volt társa. Jelenleg harmadik feleségével, a kolumbiai származású Stella Arroyave-vel él, akivel 2003-ban kötötte össze életét. 1975 és 1985 között szinte válogatás nélkül elvállalt minden filmszerepet, amelyek között szép számmal akadt felejthető is. Először 1976-ban vehetett át Emmy-díjat a Lindbergh-bébi elrablásáról készül tv-filmben nyújtott alakításáért, másodszor 1981-ben nyert A bunker című sorozattal. 1977-ben Richard Attenborough-val dolgozott együtt a Híd túl messze van című filmben, amely valóságos sztárparádé volt.
1980-ban kiugró alakítást nyújtott David Lynch Az elefántember című filmjében, s bár a nyolcvanas években inkább tévében szerepelt, teljesítményét nem felejtette el Jonathan Demme, aki 1991-ben ráosztotta dr. Hannibal Lecter szerepét A bárányok hallgatnak című filmben. A film azon kivételes remekművek közé tartozik, amelyek elnyerték az öt legfontosabb Oscar-díjat (film, rendezés, forgatókönyv, férfi és női főszereplő), az egyik díjazott pedig Hopkins volt. Anthony Hopkins ezzel igazi rekorder lett, hiszen ő vezeti a legrövidebb vásznon töltött idővel Oscart nyerő színészek sorát. A kétórás filmben csupán 16 percet szerepelt, mégis főszereplőként díjazták 1992-ben. Az Amerikai Filmintézet felmérése alapján 2003-ban pedig megválasztották a filmtörténet legemlékezetesebb gonosztevőjének. Ezután a történet még két folytatást ért meg Hopkins főszereplésével (Hannibal, A vörös sárkány), amelyekkel valóságos Lecter-kultuszt teremtett.
A bárányok hallgatnak után nagyon megnőtt Hopkins ázsiója, aki a kilencvenes évektől az egyik legkeresettebb színész lett Hollywoodban. Sok – saját bevallása szerint – vacak filmben is szerepelt, de kiemelkedő darabokat is választott. Még háromszor jelöltek Oscar-díjra, 1994-ben A napok romjaiért, 1996-ban Oliver Stone Nixonjának címszerepéért, 1998-ban pedig a Steven Spielberg rendezte Amistadban nyújtott John Quincy Adams alakításáért. Emellett eljátszotta Titus Andronicust a Titusban, Picassót a Túlélni Picassótban, sőt volt még Zorro is.
A Sir címet 1993 óta viselheti, pályafutása elismeréseképpen II. Erzsébet ekkor ütötte lovaggá. 2000-ben megkapta az amerikai állampolgárságot is, amelyet egy 5000 kilométeres autóúttal ünnepelt meg, mert – mint mondta – még mindig a magány és az autózás kapcsolja ki leginkább. 2003-ban csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán, 2006-ban átvette a legendás hollywoodi rendezőről, Cecile B. DeMille-ről elnevezett életműdíjat. A szerepeire hihetetlen szorgalommal készülő színész legközelebb Alfred Hitchcockot formálja meg a februártól a magyar mozikban is látható, Hitchcock című életrajzi filmben. 75. születésnapjához közeledve elégedetten állapította meg egy interjúban, hogy mindaz, amit elért, túlszárnyalja legmerészebb álmait is: „Nem a pénzre és a hírnévre gondolok, hanem arra, hogy van egy gyönyörű feleségem, aki békével és bölcsességgel töltötte meg az életemet” – fogalmazott.
