A konferencia és a tiltakozó „happening” előtt csendesebb, de annál fontosabb eseménynek adott helyet az épület kávézója. Gulyás Gábor mutatta be a sajtó képviselőinek a Műcsarnok 2012-es évkönyvét. Értékelése szerint kimondottan sikeres esztendőt zárt az intézmény, erről tanúskodik egyebek mellett a a Műcsarnok égisze alatt megvalósult közel négyszáz társrendezvény, valamint a jelentősen növekvő nézőszám is – idén majd kétszer annyian vettek jegyet a Műcsarnokba, mint tavaly, a látogatók száma hetvenezer körül jár, a legsikeresebb Mi a magyar? című tárlaton pedig 19 ezres nézőcsúcs született.
Gulyás a fontos eredmények sorában szólt a korábbi projektgaléria helyén, az alagsorban kialakított Mélycsarnokról. Sikertörténetként értékelte a nemzetközi Flash Art magazin magyar nyelvű megjelentetését is: a lap az árusított művészeti lapok között itthon piacvezetőnek számít, annak ellenére hogy eddig összesen hat lapszám jelent meg. A példányszám továbbra is megbízhatóan emelkedik.
Szóba kerültek természetesen a lemondás körülményei is. Gulyás azért távozik, mert úgy érzi, akárki viseli azt az egyetértési jogkört, melyet a tervek szerint Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke birtokolhat majd, maga a koncepció vállalhatatlan, és ilyen körülmények között nem látja lehetségesnek az általa kitalált jövő évi program megvalósítását. Ezen az a tény sem változtat, hogy a kormányhatározatot lehetővé tevő törvény, mellyel a Műcsarnok mint ingatlan az MMA tulajdonába kerülne, egyelőre nem született meg. Gulyás Gábor az átmeneti helyzet lezártáig, az intézmény átadásáig, illetve az Ernst Múzeumban sorra kerülő Arcok című kiállítás január 24-ei megnyitásáig marad hivatalában.
A felfokozott érdeklődés miatt amúgy is nehézkes volt bejutni a konferenciának helyet adó Díszterembe, de a haladást nehezítette a Szabad Művészek demonstrációja is. A tiltakozók szórólapon is ismertették követeléseiket, nevezetesen azt, hogy a Műcsarnok maradjon a nemzeti vagyon része, és hogy írjanak ki demokratikus, nyílt pályázatot az intézmény főigazgatói pozíciójának betöltésére. A némiképp puskaporos hangulat a konferencián már nem éreztette hatását, bár Gulyás elmondta bevetőjében, hogy a keringő hírek szerint a tüntetők az előadásokat akarták megzavarni, a szervezők ezért le is akarták mondani a rendezvényt, csak az utolsó pillanatban döntöttek, hogy mégis megtartják. Annyi hatása mégiscsak volt az előzetes híreszteléseknek, hogy L. Simon László, az Emberi Erőforrás Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára – aki eredetileg előadást tartott volna – távol maradt.
A konferencia első blokkjában a kultúrpolitikusok kaptak szót. Rockenbauer Zoltán művészettörténész, az első Fidesz-kormány kulturális minisztere röviden összefoglalta, hogy szerinte mi vezetett a jelenlegi helyzet kialakulásához. Felidézte, amikor 1992-ben két, különböző eszmei alapon álló művészeti szervezet jött létre: a jelenleg sokat emlegetett MMA és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Az akkori „vesztesek”, vagyis akik úgy vélték, hogy nem kapják meg az őket megillető elismerést és lehetőséget, most úgy érezhetik, hogy végre győztes helyzetbe kerültek, holott Rockenbauer szerint ami most folyik, csupán a felesleges kultúrharc újabb fejezete.
A kultúrairányítás kérdése kapcsán az egykori miniszter annak a meggyőződésének adott hangot, hogy kívánatosabb lenne a Nyugaton elterjedt mintát követve inkább meghívni egy-egy komoly kulturális intézmény élére nagy neveket, mint folytatni a szakmainak álcázott, valójában a politika által irányított színjáték részeként működő kuratóriumi döntések gyakorlatát. Szerinte így a kollektív felelőtlenség helyett az egyéni felelősség és számonkérhetőség kapna teret.
Előadásában megindokolta azt is, miért nem alkalmas a művészeti akadémia jelenlegi elnöke az általa kiharcolt pozíció betöltésére. Rockenbauer szerint nem tölthet be ilyen szerepet az, aki mögött nincs széles körű konszenzus, és az sem elfogadható, hogy egy szakmai lobbi, jelen esetben az MMA veszi kézbe az irányítást egy adott kulturális–művészeti terület felett. Hozzátette mindehhez, hogy Fekete György szakmai koncepciója is vállalhatatlan, kijelentéseivel – többek között azzal, hogy a Műcsarnokot most visszaadják a művészetnek – dehonesztálja a múltat és aggasztó jövőképet fest. A Fekete által képviselt nézőpont szerinte a médiában keringő vádakkal ellentétben nem konzervatív, mivel annak nem az a lényege, hogy valaki nem érti az adott kor művészetét. Fekete programja lehet az MMA programja, de nem tehető hivatalos kultúrpolitikai irányelvé – jelentette ki.
Bozóki András politológus, a Medgyessy-kormány kulturális minisztere elsősorban arra használta a lehetőséget, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét bírálja. Előadását kissé elnagyolt elméleti bevezetővel kezdte, amit powerpointos vetítéssel is megtámogatott – nem messze tőlem fejtette ki valaki, hogy az ilyen vizuális demonstráció milyen szépen leplezi le a mondanivaló hiányát –, kitérve a politika, a hatalom és a kultúra fogalmaira. Saját kultúrafelfogását vetette össze a jelenlegi kormány gyakorlatával az előadás második, nagyobb tematikai egységében, nem meglepő módon utóbbit kevésbé jó színben tüntetve fel.
Gulyás Gábor feltette a kérdést, hogy lehet-e világnézeti korlátok közé szorítani a művészetet. Szerinte nem, és nincs is értelme. Kifejtette, hogy mennyire abszurd az a magyar gyakorlat, hogy négyévente újra kell gondolni mindent. Úgy véli, muszáj lenne megteremteni a lehető legszélesebb társadalmi konszenzust arról, hogy a nagy kulturális intézmények milyen elvek alapján működjenek, az pedig mindenkinek az érdeke lenne, hogy a kulturális élet területén is minél inkább uralkodóvá váljon a kiszámíthatóság és az átláthatóság. Az a permanens forradalmiság, ami ma jellemző, hosszú távon nem kedvez a művészeti életnek – jelentette ki. Előadásában kitért a szakmát érintő problémákra is: az egyik rákfene az szerinte, hogy az értelmezések kényelmetlensége helyett politikai alapú érdekek és skatulyák alapján születnek döntések a kulturális életben, a szakmai diskurzus és az egymásnak írt kritikák ezt legitimálják.
Keserű Katalin művészettörténész, akadémikus, akinek a nevéhez a Műcsarnok kilencvenes évek eleji rekonstrukciója fűződik – no meg az, hogy a Horn-kormány a rekonstrukció befejezése után azonnali hatállyal eltávolította az intézmény éléről –, a Műcsarnok legutóbbi egy évben végzett tevékenységében felismerni vélte azokat a rendkívül pozitív folyamatokat, melyek már a hatvanas-hetvenes években elindultak a hazai művészeti életben. Újságírói kérdésre válaszolva, hogy miért nem lépett ki az MMA-ból a kormányhatározat után, kifejezte reményét, hogy a mostani történések még pozitív fordulatot is vehetnek.
A második nagyobb blokk előadói közül Sturcz János művészettörténész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezetője (talán kicsit túlságosan is) hosszasan méltatta Gulyás Gábor tevékenységének eredményeit.
György Péter esztéta vette leginkább komolyan a konferencia szigorúan szakmai jellegére vonatkozó felhívást. Előadása részletekbe menő tanulmány volt, mind hosszával, mind utalásainak szerteágazó voltával komoly befogadói önfegyelmet igényelt, bár kétségkívül gondolatébresztő volt a nemzeti emlékezet és a kortárs képzőművészeti élet összefüggéseit illetően.
Hozzá képes egészen laza, már-már performanszjellegű volt Babarczy Eszter előadása, aki időnként egy ballagáson verset szavaló osztályelső bájos esetlenségével intézett felhívást az egybegyűltekhez, arra biztatva őket, hogy vessenek végre véget annak a gyakorlatnak, hogy szakmai nézeteltéréseket a politika segítségével rendezzenek el. Emellett arra is bátorította a képzőművészszakma képviselőit, hogy az olyan szakmai csoportokhoz hasonlóan, mint az Orvosi Kamara vagy a Tartalomszolgáltatók Egyesülete, hozzanak létre érdek-képviseleti szervezetet, amely nem egy ideológia győzelmére, hanem a szakma együttes képviseletére, álláspontjának közvetítésére törekszik.
