Egy vámpír, aki nem harap

A Vérgrófnak szerencsére nincs sok köze a tipikus vámpírtörténetekhez. Ötletes lektűr született némi vérrel és sok század eleji Budapesttel.

Ha a század eleji Budapesttel, és nem a vámpírtémával reklámozták volna Benedek Szabolcs regényét, talán hamarabb kerül a kezembe. De így is kénytelen voltam újragondolni azt az álláspontomat, amelyet felelőtlen olvasóként részben a könyv borítóján díszelgő háromdimenziós vércsepp alapján alakítottam ki, részben pedig az alapján, hogy eleve nem érdekelnek a vámpírregények. A Vérgróf esetében viszont jól megírt, szerethető könyvvel van dolgunk, amely hazai tartalommal tölti meg a vámpírtörténetet. Végre egy jó lektűrt tarthatunk a kezünkben. Akár azt is meg lehet kockáztatni, hogy a nem is annyira véres vérgróf története (közönség)filmre kívánkozik.

A történet inkább emlékeztet krimire, mint a szó szoros értelemben vett vámpírmesére. A fiatal nyomozó, Mihucz Ervin azért eredhet a Budapesten történt titokzatos gyilkosságok nyomába, mert Gordon (a Kondor Vilmos regények legendás detektívje) éppen szabadságon van. A gyilkosságokról hamar áttevődik a hangsúly a főszereplőkre: a nyomozó, az újságíró és a bölcsész más-más úton próbálja megfejteni a történteket, miközben zajlik a boldog békeidők fővárosi élete.

A könyv játékos utalásai önmagában is elszórakoztatják az olvasót: egy kávéházban Ady Endre bukkan fel, hogy elmondja véleményét a sápadt, idegenből jött grófról, Rákóczi Lipótról, aki egy elsötétített kastélyban él, és még soha nem látta senki enni. A gróf kastélya egyébként eredetileg a pesti Pongrácz-rezidencia, a bolond várúrról a gróf mesél az újságírónak, Szállási Titusznak, hozzátéve hogy érdemes lenne megírni egyszer a történetet. Molnár Ferenccel általában a Vígszínházban találkozunk, ahol a legendás színésznő, Hunyady Margit veszi pártfogásába az egyik főszereplőt, a boldogtalan Tarnóczay Etelkát, és ahol egyszer még Bródy Sándor is felbukkan, eközben a Józsefvárosban talpraesett kisgyerekként emlékszik József Attilára egy idős asszony, Mihucz Ervin édesanyja. Az utalások sorát hosszan lehetne folytatni a Macskafogóval bezárólag, amelyből majdnem minden öt és negyvenöt év közötti magyar tévénéző álmából fölkeltve is folyékonyan tud idézni, „mint az köztudott”.

A titokzatos gróf, aki mindenki megdöbbenésére Rákóczi Ferenc fiának mondja magát, csak valamivel a történet kezdete után bukkan fel, a titkai pedig apránként derülnek ki, ahogy lassan a barátságába fogadja az újságírót, Szállási Tituszt. Közben észre sem vesszük, hogy Mihucz Ervin nyomozói ténykedését kivéve már nem olyan sok szó esik a rejtélyes gyilkosságokról, inkább a szereplők magánélete bonyolódik. Kirajzolódik két női sors, a megesett vidéki lányé, Sáráé, akit bordélyházba juttatnak a tévedései, és az eredetileg jó családból származó Tarnóczay Etelkáé, aki olyan megszállottan keresi a szerelmet és a boldogságot, hogy a végén maga is a prostituáltlétbe sodródik, csak valamivel jobb körülmények közé, mint Sára. Mind a ketten életszerű, szerethető figurák, ahogy a könyv többi szereplője is. Benedek Szabolcs érzékenyen és rengeteg humorral ábrázolja őket, s lehetőséget ad nekik, hogy a könyv végén a tévedéseiket belátva megpróbáljanak valami újat kezdeni.

Rákóczi Lipótról pedig előbb-utóbb kiderül, hogy nem kispályás torokharapdálóról van szó, hanem sok évezredes tapasztalattal rendelkező lényről, aki komoly tudás birtokosa, és bár valóban vámpír, sok szempontból rácáfol a vámpírral kapcsolatos sztereotípiákra. A történet krimijellegét erősíti, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatban egészen más lesz a megoldás, mint amit eredetileg várnánk. Ami persze nem azt jelenti, hogy a Benedek-féle század eleji Budapesten ne működnének időnként démoni erők.

A Vérgróf trilógiának készül, és ha a szerző nem fárad bele a hely- és kultúrtörténeti szálak szövögetésébe és az életszerű figurák sorozatgyártásába, akkor valószínűleg szórakoztató és izgalmas lesz a második és a harmadik kötet is.

(Benedek Szabolcs: A Vérgróf, Libri Kiadó, 2012)