James Marsh: Belefáradtunk az északír konfliktusba

A brit filmgyártás egyik legkeresettebb rendezője. Az Ember a magasban című dokufilmjéért Oscar-díjat kapott, most az IRA-ról forgatott James Marsh.

– Tom Bradby sikeres politikai újságíróként 1998-ban jelentette meg Kettős játszma című regényét. Hogyan talált rá és döntött a megfilmesítés mellett?
– Folyamatosan kapok forgatókönyveket, így jutott el hozzám néhány éve a regényből készült adaptáció is, amelyet szintén Bradby írt. Tom komoly szakértője volt az északír eseményeknek, tudósítóként jelen volt az IRA-val kötött tűzszüneti megállapodáskor és Bill Clinton amerikai elnök északír látogatásakor is. Így válhatott hitelessé a könyve, és így működik filmtörténetként is a Kettős játszma. Amikor viszont először elolvastam a forgatókönyvet, mégsem hozott igazán lázba az északír történet. Akkoriban az emberek számára még túl közeliek voltak az erőszakos események, belefáradtak a több évtizedes véres konfliktusba. Később éppen emiatt az egyetemes mondanivaló kezdett egyre jobban foglalkoztatni a sztoriban. Minden konfliktusnak vannak árulói, kémei, ráadásul ebben a történetben egy fiát nevelő anyát kényszerítenek árulásra – családtagjainak egy részét kell besúgnia, hogy mentse egy másik családtagját. Számomra ez transzcendens konfliktussá emelkedett, s éppen emiatt az északír terrorszál helyett erre a családi cselekményrészre igyekeztem koncentrálni, s ezt a dramaturgiai feszültséget domborítottam ki a Kettős játszmában.

„Az alkotóktól minduntalan azt várják, filmjükkel foglaljanak állást – ezt pedig én nagyon nem akartam”

Fotó: Vertigo Média

– Ezért sem foglalkozott azzal, hogy 2012-ben mennyire releváns az északír konfliktus?
– Hogy a történet ma releváns-e vagy sem, azt nem tudnám eldönteni. Az viszont tény, hogy ez a film számomra alapvetően nem az északír katonai és politikai konfliktusról szól, hanem emberi viszonyok pszichológiájáról. Mit tesznek az emberek, amikor a politika a magánéletükbe hatol be, és felfogják-e döntéseik komplexitását, valamint annak következményeit? És, hogy kapcsolódjak a jelenhez, azt azért igyekeztem ábrázolni, hogy ír szemmel milyenek voltak a béketárgyalások. Ennek, vagyis a hosszas békefolyamatnak húsz évvel később láthatjuk az eredményét. Mindenképpen örömteli hír, hogy bár Észak-Írország még mindig számos problémát hordoz magában, mára erőszakmentessé vált.

– Nem félt attól, hogy minden igyekezete ellenére a nézők mindenáron az IRA-filmek tematikájába erőltetik a Kettős játszmát, és akaratlanul is más, hasonló témájú filmekhez hasonlítgatják majd?
– Kétségtelenül ez volt a legnehezebb feladat a Kettős játszmával. Az Egyesült Királyságban nagy hagyománya van ennek a tematikának, és az alkotóktól minduntalan azt várják, filmjükkel foglaljanak állást – ezt pedig én nagyon nem akartam. Rajtunk is volt nyomás, hogy kimondjuk, az egyik oldal jó, a másik rossz, de én mindvégig azt éreztem, hogy nekünk ezt nem kell, sőt nem szabad megtennünk, s elegendő a karakterek személyiségére és jellemfejlődésére hagyatkoznunk. Ezt néhányak megúszó magatartásnak tarthatják, én mégis fontosnak érzem a távolságtartást.

–  Többször hangsúlyozta, hogy a regényhez képes a film több helyen változott. Van ennek bármilyen jelentősége a korábban elmondottakon túl – vagyis azon, hogy önt nem az IRA-konfliktus foglalkoztatta?
–  Bevallom, talán lustaságból, de a regényt nem is olvastam. A forgatókönyv első változatán sokat dolgoztunk Tom Bradbyvel. Az sokkal több politikai elemet tartalmazott, és bővebben beszélt a társadalmi háttérről. Mi viszont utóbb a női főszereplő, Andrea Riseborough karakterére összepontosítottunk, s éppen emiatt el is hagytunk néhány karaktert. És a legfontosabb dolgot még nem említettem: a forgatás alatt fogalmazódott meg bennem az elhatározás, hogy meg kellene változtatni a film végét. Az olvasók miatt ugyan nem mondhatom el, hogy miről mire akartam változtatni, de úgy éreztem, hogy a történet igényel egy másfajta drámai lezárást, melyet katartikusabbnak éreztem annál, ahogy eredetileg meg volt írva. A producerek viszont ilyen kései szakaszban, a forgatás idején már veszélyesnek és nehezen kivitelezhetőnek tartották az elképzelésemet. Kár érte, pedig a két főszereplő Andrea Riseborough és Clive Owen is lelkesedett az ötletemért.

– 2009-ben egy dokumentumfilm rendezéséért kapott Oscar-díjat, és pályafutása során érezhetően egyaránt otthonosan mozog a fikciós történetek és a dokumentumfilmek között. Összefüggésben van ezzel az a tény, hogy a Kettős játszma stílusa meglehetősen dokumentarista?
– Ez jó kérdés, s ha nem is tudatosan, de biztosan szerepet játszik benne. Mind a dokumentumfilmjeimben, mind a játékfilmjeimben az a legfontosabb törekvésem, hogy a lehető legrealisztikusabb legyek. Ez az igazi attrakció számomra egy filmben, az igazi feszültségek, a kétség, bizonytalanság, amely a való életre reflektál. Ezért nem hoz lázba például egy James Bond-mozi, ahol minden sokkal fantáziadúsabb és irreálisabb.