A feketemosótól a győztes bluespárbajig

Február elején Szűcs Gábor, azaz Little G. Weevil a memphisi nemzetközi bluespárbajon megnyerte a szóló-duó kategóriát és a legjobb gitárosnak járó címet. Szűcs Gábor a paksi Gastroblues fesztivál rendszeres fellépője.

− Megjárta Londont is, évek óta az Egyesült Államokban él, ahol zenészként nevet szerzett magának. Hogyan került gitár a kezébe?
− Professzionális szinten, koncertező zenészként 1996-ban kezdtem el muzsikálni. Akkoriban a blues nagyon ment Magyarországon. Még lemez sem kellett hozzá: szinte minden művelődési ház élő blueszenét akart. A kilencvenes évek közepén a dolgok rosszabbra fordultak, az évtized végére, a támogatások megszűntével a művelődési házak legtöbbje megszüntette a zenei produkciókat, más műfajok felé fordultak a klubok is. Szerencsésen olyan zenekarban játszottam, amellyel még pár évig tudtunk külföldön turnézni, de elégedetlen voltam a játékstílusommal, tanulni akartam, többet akartam tudni a műfajról. Úgy éreztem, már annyi energiát fektettem bele a muzsikálásba, hogy ezen a szinten nem állhatok meg. Megéltem a zenélésből, anyagi szempontból panaszkodásra nem volt okom, művészileg akartam továbbfejlődni. Végül úgy döntöttem, szerencsét próbálok az Egyesült Államokban. 2004-ben kimentem egy ideiglenes, hat hónapos munkavállalási vízummal, amit átváltottam művészvízumra: másfél év után már megint zenélésből éltem.

− Itthon nem tudott továbbfejlődni?
− Nagyon sok mentorom volt: elsősorban Fekete Jenő, akinek nagyon sokat köszönhetek. Aztán Szabó Tamás, akivel nagyon sokat játszottam. Mégis, amikor egy este beültünk a Fészek Művészklubba, s hajnaltájt körülnéztem, és egy csomó korosodó, idősödő zenészt láttam magába zuhanva, eldöntöttem: nem akarok ide eljutni, kell valami több. Nem a sikerről, a pénzről volt szó nálam, hanem arról, hogy életem végéig azt csinálhassam, amit szeretek, egyre magasabb színvonalon, és a művészetből normális ember módjára meg is tudjak élni. Ennyi. Nem akartam világhírű lenni: a hírnév sem most, sem akkoriban nem érdekelt.

− Térjünk vissza Amerikára: miből élt abban a másfél évben, amíg nem zenélt?
− Mosogattam. Nem úgy indult az amerikai pályám, hogy tárt karokkal vártak volna. Itthon aránylag megbecsült zenész voltam, játszottam fesztiválokon, de kint elölről kellett kezdeni az egészet. Sőt nem is elölről, hanem mínusz tízről. Nem ismertem ott senkit, egy teljesen új világban az egyetlen esélyed, hogy dolgozol. Mosogattam, szobát takarítottam, mosodában dolgoztam, és nem is szégyellem. Az összes bevándorlófajta melót elvégeztem. Ez még Alabamában volt, ahol nem igazán erős a blues műfaja. Közben a helyi bluesegyesülettel összeismerkedtem, lettek helyi támogatóim – szponzor kell ahhoz, hogy valaki státuszt váltson. A helyi bluesegyesület lett a szponzorom, az ő segítségükkel költöztem fel Memphisbe.

− A blues fővárosába
− Pontosan. És Memphisben is ki foglalkozik azzal, hogy itt van egy magyar bluesgitáros? Senki! Úgyhogy az egyetlen lehetőség az volt, hogy a Beale Street környékén próbálok szerencsét, ami Memphisben olyan, mint a Bourbon Street a dzsessz őshazájában, New Orleansban, vagy mint a Váci utca nálunk. A Beale Streeten nincs is semmi más, csak végig bluesklubok. Amikor felköltöztem, semmim nem volt, a mikrobuszomban aludtam napokig, amiben volt egy asztal, egy szék, egy összehajtható ágy, meg egy erősítő. A Mississippi partján parkoltam, a folyóban mostam a fogam, ott mosakodtam. Nem volt pénzem, hogy ott bármire is költsek. Azt mondtam magamnak: ha nem foglalkoznak velem, mint zenésszel, akkor majd megpróbálok valami melót szerezni, közel a tűzhöz. Egy bluesklubban kezdtem el dolgozni, megint csak mosogatóként. Ez volt az első bluesklub, ahol lehetőséget kaptam arra, hogy zenéljek, megmutassam, mit tudok. Igaz, addig hónapok teltek el.

− Hogyan jött a lehetőség?
− A konyha hátsó ajtaja a színpadhoz vezetett. Amikor volt egy kis időm, mindig  mentem a zenekarokat nézni. Az egyik fellépő észrevette, hogy ott sasolok, rajtam a kötény, meg minden. Megkérdezte, szeretem-e a bluest. Igen, mondtam. Játszol? Igen, játszom. Akkor gyere föl, mondta. És akkor játszottam egy számot, ami mindenkinek nagyon tetszett. Akkor játszottam kettőt. Utána a menedzser félrehívott. Azt hittem, ki fog rúgni, mert nekem műszakom volt. Nem így történt. Megkérdezte a srác, van-e zenekarom. Mondtam, igen, pedig nem volt. Jól van, mondta, akkor gyere jövő héten hétfőn játszani. A hétfői napokon ott már évek óta nem volt élő zene: egyik zenekar sem tudott behozni lóvét, ezért megszüntették az élő zenét hétfőn. Volt néhány napom arra, hogy összedobjak egy zenekart. Megcsináltuk a koncertet, tetszett a közönségnek, sikerült egyszer, aztán másodszorra, a harmadik után elém tettek egy szerződést. Így indult újra a zenei karrierem. Jó másfél évbe került, s nem szégyellem, hogy előtte „koszos munkát” kellett csinálni, hiszen megvolt az álmom, tudtam, mindezt miért csinálom.

− Egyszer sem zuhant magába?
− A legelső nap Amerikában egy vasárnap volt, éjjel tizenegykor érkeztem Alabamába, másnap reggel már mennem kellett dolgozni, dupla műszakba mosogatni. Elvileg nem is mosogatónak kellettem oda, hanem kisfőnöknek, de csak a mosogatói állás volt betöltetlen. Amikor végigcsináltam a dupla műszakot, álltam a zuhany alatt, akkor mondtam magamnak: Gábor, mit művelsz, ezt fogod csinálni? De ez csak az első nap volt. Az ember ilyenkor leül, gondolkodik tíz percet, tudatosítja magában, miért van ott, ahol van, miért csinálja azt, amit csinál, és attól kezdve nincs megállás. Az embernek, ha van egy álma, akkor a szívét-lelkét bele kell adnia. Ha feladja, akkor mindig arra fog gondolni: lehet, mégis valóra tudtam volna váltani. Az nem kudarc, ha tényleg megtettél mindent, és úgy nem sikerült elérni a célodat. Az a kudarc, ha félúton feladod.

− London akkor csak kerülőút volt?
− Az amerikai vízumom lejárt, azért jártam Angliában, hogy időt nyerjek. Atlantában élek 2009 óta, 2011 végén jelent meg az új albumom, a Teaser, amelyet amerikai zenészekkel vettem fel, slágerlistás lett a lemez. Több országba hívnak már, hívnak Európába, Kanadát is többször megjártam. Ez a lemez meghozta azt, amiért kilenc évvel ezelőtt kimentem.

− Saját zenekara van?
− Szólózenész vagyok, egyedül utazom, és együtt muzsikálok helyi zenészekkel. A művésznevem Little G. Weevil, a becsületes nevem Szűcs Gábor.

− Mi kellene ahhoz, hogy visszatelepüljön Magyarországra?
− Ez nehéz kérdés. Meg kell érteni: én blueszenész vagyok. Ha ír muzsikát játszanék, valószínűleg Írországba mentem volna tanulni. Nekem az volt a fontos, hogy művészileg, zeneileg tanuljak, fejlődjek, mert úgy éreztem, valami hiányzik a zenémből. A blueszenének pedig az Egyesült Államok a hazája, különösen a déli része, ahol a nagyon nagy mesterektől lehet tanulni. Mivel én ezt a zenét játszom, ami nem magyar nyelvű, és nem a magyar kultúrához kapcsolódik szervesen, itthon, ha sokaknak is tetszik a muzsika, nem tudnak vele úgy azonosulni, mint az amerikaiak. Nekünk magyaroknak a magyar népzene van a vérünkben, tudjuk, hogy miről szól. Ráadásul Magyarországon kevés blueskoncert, zenélési lehetőség van. Ahhoz, hogy visszajöjjek, elsősorban munka kellene, másodsorban meg kellene ismertetni az emberekkel ezt a műfajt. Ennek a műfajnak nincs promotálása Magyarországon, rádióban nem hallható, csak a nagyon eltökélt emberek foglalkoznak vele. Amíg a tévé, a rádió, a szélesebb közönség nem értékeli a bluest mint művészetet, akkor egy muzsikus oda megy, ahol a műfajt értékelik.