A fiatal amerikai író egy majom emberré válásának történetét meséli el Bruno, a csimpánz személyén keresztül egyes szám első személyben, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tükröt tartson a gondolkodó ember elé, önvizsgálatra buzdítsa. Kétségkívül mesterien megalkotott művében morális problémákat feszeget, és olyan lételméleti kérdéseket ébreszt az olvasóban, mint: Mi teszi az embert emberré? Indokolt-e az emberi faj felsőbbrendűségi érzése, az antropo-soviniszta ideológia? Vajon valóban tetten érhető-e érdemi fejlődés az emberek életében, vagy változások magától értetődő és kikerülhetetlen sorozata létünk?
Bruno állatkerti „zárdájából” egy chicagói kutatási laborba kerül, ahol a kísérletek folytán hamar kiderül, hogy kivételes értelmi képességekkel megáldott egyed. Az emberi értelem és érzelem fokozatosan bontakozik ki elméjében, melynek során elsajátítja az emberi viselkedési normákat, megismerkedik a művészet misztériumával, és a tudomány megannyi útvesztőjében barangol. Igazi művész válik belőle: belekóstol a festészetbe, filozofál és Shakespeare-színészként is kipróbálja magát. A legemberibb érzés is szárba szökken szívében: szinte az első pillanatban szerelmes lesz Lydiába, a kutatóintézetben dolgozó etimológusba, ki nagy szerepet játszik emberré válásának történetében. Bruno és Lydia bizarr kapcsolata adja a történet gerincét, minek végkifejlete: a majomember gyermeket nemz az asszonynak.
„Ha valaki profi módon akarja használni a nyelvet, először játszania kell vele” − elmélkedik az író a nyelvészetről szórakoztató, azonban a filozófiai tartalmat sem nélkülöző könyvében. Benjamin Hale maga is kitűnően játszik a nyelvvel, az írott és beszélt nyelvi stílusok széles skáláját felsorakoztatva. Közvetlen, néhol kifejezetten nyers és az emberi esendőséget pimaszul kigúnyoló stílusát lírai hangvételű leírások tarkítják, melynek értő fordítását Gálla Nóra munkája dicséri. Az alig harmincéves író remekművének fő erőssége a vizuális megjelenítésben rejlik: Hale szavakkal „festi meg” történetét, itt-ott megszakítva az elbeszélés fonalát. Magával ragadó előadásmódja révén megelevenednek a helyszínek, szinte érezzük a szereplők jelenlétét, hallani véljük gondolataikat.
