Fekete Zsolt: Hátra is kell pillantani néha

Február elején nyílt meg Székelyudvarhelyen Orbán Balázs és Veress Ferenc XIX. századi és Fekete Zsolt kortárs marosvásárhelyi fotóművészek munkáiból.

A székelyudvarhelyi kiállításon 130-150 év különbséggel készült fényképeket helyeznek egymás mellé ugyanazokról a tájakról, ezenfelül 22 eredeti, Orbán Balázs által készített fényképet is bemutatnak, amelyeket a Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága bocsátott a szervezők rendelkezésére. A kiállítást a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely Város Polgármesteri Hivatala közösen szervezte.

A kiállítás ötletgazdája és – több mint tíz év munkájával – megvalósítója Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotóművész volt. De honnan indult el a fotósorozat – és maga a művész fotózás iránti érdeklődése? „Édesapám festőművész, tőle örököltem vizuális beállítottságomat, nagybátyám fényképész, tőle szakmai biztatást kaptam: első fényképezőgépemet” – mondja lapunknak Fekete Zsolt. A fiatal fotós 1990-ben a marosvásárhelyi fekete március okán került kapcsolatba a Reuters hírügynökséggel, a Washington Post közölte egy képét. „Ez óriási élmény volt fiatal fejjel”.

A Haller‐kastély Kerelőszentpálon, 1864 körül

Fotó: Orbán Balázs

A fotóriporterkedés azonban nem igazán vált be Feketének: „Nagyon hamar bizonyságot nyert ama sejtésem, hogy a hírfotózás jobbára bugyuta és agresszív – például elküldtek a vásárhelyi kórházba szétvert embereket fotózni”. Fekete ez irányú karrierje félbe is szakadt, miközben abban az évben ráadásul sikertelenül felvételizett a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola fotó szakára. Viszont rá egy évre felvették a budapesti Iparművészeti Főiskolára. „Addigi tanulmányi tapasztalataimmal ellentétben tanáraink partnerként kezeltek.” A fotóművész Miltényi Tibor fotóesztétika kurzusán formálta vizuális kultúráját, amelyet az utóbbi időben személyisége kereséséhez igazít. Ebbe a folyamatba enged némi betekintést Fekete Zsolt blogja is.

A Haller‐kastély Kerelőszentpálon, 2004

Fotó: Fekete Zsolt

Fekete Zsolt az 1996-os Arles-i fotóhónap, a Prague 2007 Biennale 3, a 2010 Paris Photo, Carrousel du Louvre és kisebb kiállítások, kávézógalériák bevételének sorával tudta eddig bemutatni munkásságát a magyar és a nemzetközi közönségnek. Fekete a 2002-es Dokk kiállítástól kezdve működött együtt a Lumen alapítvánnyal. Az eddigi legnagyobb sikerének a 2012-es, Megismételt pillanat címmel a Magyar Nemzeti Múzeumban bemutatott kiállítását tartja – ez az Orbán Balázs és Veress Ferenc nyomdokán járó fotósorozata, amely most erdélyi körútra indult. Orbán Balázs munkássága minden Erdélyt ismerő, szerető és járó emberre nagy hatással van: hogyan fogant meg az ötlet Fekete Zsoltban, hogy a nyomába szegődjön, és elkészítse az akkori helyszínek mai ábrázolásait?

A torockószentgyörgyi várrom délről, 1869

Fotó: Veress Ferenc

„A szüleim könyvespolcán megvolt Orbán Balázs Székelyföld képekben című, 1971-ben a Kriterion által megjelentetett könyve. Valószínűleg többször lapozgathattam a hasznos kiadványt, amúgy elég silány minőségű fényképei ekkor épülhettek tudatomba. Szüleimmel sokat kirándultunk, apám akvarellel plein airezett. A kirándulás és a táj szemlélése szinte életformámmá vált. 1983-ban nagybátyám megajándékozott Orbán Balázs A Székelyföld Leírása... klasszikus művének reprint kiadásával, amit hátizsákkal vonaton hoztunk be az országba” – emlékezik vissza az orbáni örökséggel való találkozásra Fekete Zsolt. „Elkezdtünk Orbán Balázs nyomában csűrben alvós gyalogtúrákat szervezni. Akkor még tudatlanul fényképezgettem.”

Az Iparművészeti főiskola könyvtárában került aztán a kezébe az Orbán Balázs összes fényképe a Székelyföldről című kiadvány, amit később az utazásaihoz, újrafotózásaihoz is magával vitt. „A halványan ismerős fényképekbe a jó minőségű reprodukciók hatására szerelmes lettem.” Ekkor született meg a fejében az azóta kiállítás és könyv formájában megvalósult terve. Nem sokkal később a marosvásárhelyi állami levéltárban ezeket a képeket (eddigi tudomásunk szerint az összes Orbán Balázs-fénykép itt található) meg is érinthette. „Leírhatatlan élmény volt.”

A torockószentgyörgyi várrom délről, 2003

Fotó: Fekete Zsolt

Orbán Balázs műve széles körben ismert, de Veress Ferenc munkásságával kevesebben vannak tisztában. Fekete Zsolt a Levétetett Veressnél című könyvvel a fent említett Orbán Balázs-könyv mellett találkozott a könyvtárban. „Veress Ferenc szinte egy időben és egy úton járt Orbán Balázzsal: hivatásos fotográfus volt, képei minden szempontból igényesebb kivitelezésűek, de ez semmit nem von le Orbán fényképeinek nagyszerűségéből.”

Fekete Zsolt több mint egy évtizedig járt a két régi vándor nyomában. Az idő folyamán egyre rutinosabb lett, régi utazásairól nagyjából emlékezett a helyszínekre, a tizenkét év alatt a technika gyors fejlődése is sokat segített, a Google Earthtől a GPS-koordináták használatáig, és hasznára voltak az egyre precízebb meteorológiai előrejelzések is. A kivételes helyzetekben a fotóművész helyiekkel vagy a környéket jól ismerő emberekkel konzultált, így azonosították be a homoródalmási Szabó Attilával Orbán egyik tájképét az Erős köze szikláival a vargyasi szorosban. „Az Örvénykövet tíz éven keresztül kerestem az Aranyos völgyében, a végén már fél kézzel vezettem, az Orbán fényképet a másikban tartva, mígnem csak a szemem a visszapillantó tükörre szaladt, ott volt a szikla. Hátra is kell pillantani néha. A brassói fellegvárat el sem mentem fotózni Vida Gábor tanácsára, aki szerint a nézőpontra lakótelep épült.” Fekete Zsolt a könyvében több történetet is elmesél az izgalmas kalandokról, következzen egy idézet belőle: „2003-ban kimentem az Orbán Balázs összes fényképe című könyvért a kocsihoz, hogy megmutassam Szabó Attiláéknak, de nem találtam. A kocsi tetején felejtettem, miután lefényképeztem a székelyzsombori várat – reménykedtem. Ragasztott könyv, pár lapja már kijárt, szép látvány lehetett a falusiaknak a fehér kombi Daciám után rajzó könyvlapok a tavaszi kék égen, tele van most a falu a lapokkal, gondoltam. Nem volt, hanem kis idő múlva egy csoportot vettem észre, odamegyek, látom, amint az öregember a szépen összerakott könyvet lapozva Erdély történelmét meséli a köréje gyűlt gyerekeknek.”

Az aranyosgerendi református templom és kastély, 1864 körül

Fotó: Orbán Balázs

A most már Orbán Balázsékhoz hasonlóan erdélyi vándorútra kelt kiállításban (amit később Bukarestben és talán Nyugaton is bemutatnak) és könyvében testet öltött vállalkozás Fekete Zsolt szerint igen magas fotótechnikai-esztétikai kihívást jelentett, az ismétlésből adódó kötöttségek ellenére látványelvű ábrázolásra törekedett. „Ez számos filozófiai problémát is felvetett. A fizikai úton, amely során nekem is sikerült lefényképeznem az elődeim által megörökített helyeket, elkísért kiváló szellemiségük is, amelyből mind a mai napig táplálkozom. Az ismétlés képi eredményét láthatják a kiállításon. A vizuális élmény Erdély másfél évszázaddal ezelőtti és mai, 21. századi arcát egymással párhuzamba állítva idézi meg. Úgy mutatja be a jelent és a múltat, hogy hatalmába kerítsen minket a fénykép mágiája, amely a fotográfiának a térhez és az időhöz fűződő sajátságos viszonyából fakad, és amely az egyes képpárokon pillanattá sűríti a százötven évnyi időt.” A fotóművész Thomas Mann Hans Castorpját is idézi: „Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. De vajon nem volna-e idő, ha mozgás nincsen? Nem volna mozgás, ha nincs idő? Rajta, kérdezz! Vajon az idő a tér függvénye? Vagy megfordítva? Vagy azonos a kettő? Kérdezhetsz váltig! Az idő tevékeny, igei jellege is van, érlel és „időzít”. Mit időzít? Változást. A most nem akkor, az itt nem ott, mert a kettő közt mozgás van. Mivel azonban a mozgás, mellyel az időt mérjük, körben jár s önmagába záródik, ezt a mozgást és változást szinte éppúgy nevezhetnők nyugalomnak és mozdulatlanságnak; mert az akkor állandóan megismétlődik a mostban, az ott az ittben. Mivel továbbá véges idő és korlátozott tér a legkétségbeesettebb erőfeszítéssel sem képzelhető, az emberiség elhatározta, hogy az időt és a teret öröknek és végtelennek „tekinti” – azzal az elgondolással, nyilván, hogy ez ha nem is éppen jól, de mégis valamivel jobban sikerülhet. De az öröknek, a változtathatatlannak a kitűzése nem egyértelmű-e minden korlátozottnak és végesnek logikai és aritmetikai megsemmisítésével, zérusra való redukálásával? Lehetséges-e az örökben egymásutániság, a végtelenben egymásmellettiség? Hogyan férnek meg az örök és végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás, vagy akárcsak körülhatárolt testek létezése a mindenségben? Kérdezz, ne csüggedj!”

Az aranyosgerendi református templom és kastély, 1999

Fotó: Fekete Zsolt

Fekete Zsolt állhatatosságot tanult elődeitől, amely eredményeket szül. „Elfogadom gyarlóságom, becsvágyam, hogy Orbán Balázs és Veress Ferenc képei mellé sajátjaimat is odategyem. Bővíteni szeretném az ismétlést szabadabban kezelő, ezáltal formailag gazdagabb, nagyméretű színes képeim számát. Egyre inkább elfogadom esendőségemet, esendőségünket, eképpen szemlélve ezt a százötven évnyi képi időt. Minden irányú változás elfogadható, természetes. A képpárokon nem minden esetben az enyészet által válik láthatóvá az idő. Egyes tájfotókon mintha megpihenne, képi mozdulatlansága megdöbbent – mondhatni eltűnik, mivel tulajdonképpen nem is létezik –; más képeken felújít, frissre meszeli a templom falát, fákat ültet.” A fotóművész a munka során tanulni kezdte az alkotás és a munka misztériumát, a félelem nélküli életet. „Kezdtem derűsen szemlélni az elmúlást, függőségünket a természettől, természetünktől. Becsülni és lebecsülni a pénzt. Újra keresni és táplálni magunkban a szellemet, a transzcendentálist.”