Újra felfedeztem egy igazán kellemes lemezt egy valóban szerethető zenekartól. Az 1995-ben alakult Foo Fighters Wasting Light című lemeze „fertőzte meg” zeneileg az elmúlt napjaimat. Pár éve tűvé tettem mindent azért a magnókazettáért, amelyen rajta volt Dave Grohl egy személyben feljátszott és felvett demója, ami már akkor sem hasonlított a Nirvana egyik lemezére sem – s pont ez volt az előnye. Az elmúlt közel két évtizedben számos, valóban értékelhető teljesítményt nyújtó zenekarok százai mellett is jó döntést hozott a Nirvana egykori dobosa. Az otthoni demózgatást valódi zenekarrá fejlesztő munkának megvan az eredménye, mivel a jegyek mindig elfogynak, az arénák mindig megtelnek. A legjobb az egészben, hogy e mögött emberi és ezen keresztül zenei teljesítmény áll, a zenekart nem a műbalhék és az öncélú – szerintem egyébként sokszor a kiadók által erőltetett – nihilizmus tette naggyá. Valódi szupersztárokkal van dolgunk, és szerencsére erősen különböznek azoktól, akiket a hétköznapokon szupersztároknak gondolunk; amennyire tudom, mindegy nekik, hogy a pengető fekete vagy fehér.
De a lemezről is pár szót. A 2010-ben megjelent album igen erős dallamban és „súlyban” is, ráadásul a lemez egészét tekintve sem oltják ki egymást. Tizenegy szerzeményt tett föl a korongra a zenekar: aki szereti ezt a műfajt, biztos nem csalódik. A számok tele vannak finomságokkal, érdemes figyelni a technikás és feszes dobokat, illetve a gitárok egymáshoz való viszonyát is, egy-egy megoldás szinte már monumentális hatást kelt. Az egyértelműen lejön: Dave dobosnak is zseniális volt, viszont gitáros-frontemberként is abszolút szerethető. És ami fontos: ha egyszer ikonná válik, nem a drog és az önsajnálat teszi azzá. Kedvenceim: Bridge Burning, Dear Rosemary, White Limo.
Az ajánlóképért köszönet a Nuskullnak.