Jász András Kultúrfunk – a farsangi zenei csemege!

Első önálló albumával jelentkezik a Ghymes közönségkedvenc szaxofonosa, Jász András, a hazai zenei élet irigylésre méltóan sokoldalú muzsikusa. Rhythm and blues, dzsessz és Kultúrfunk minden mennyiségben!

– Számos hazai zenekarban számítasz a fúvós szekció oszlopos tagjának: a népzenei gyökerekből táplálkozó Ghymes együttestől kezdve a New Orleans-i fekete dzsesszt játszó Jambalayán át a Hammond-orgonával és újabban Andy Hefler személyében amerikai énekessel felálló, blues-funk stílusú Kéknyúl Hammond Bandig. Ez a sokoldalúság érhető tetten saját formációd, a Kultúrfunk zenéjében is?
– Bár a végzettségem dzsesszzenész, kifejezetten rhythm & bluesos, funkos szaxofonosnak tartom magam. Saját lemezemen azt szerettem volna megmutatni, milyen az, amikor kiszabadulok a kötött tradíciók szorításából: megpróbáltam ezeket a formákat a szokásosnál szabadabban kezelni. Alaptermészetem szerint optimista, derűlátó ember vagyok, általában ezt a vidámságot igyekszem belecsempészni a dalokba. Persze ahogy minden ember többféle személyiséget hordoz magában, úgy időnként nekem is vannak mélypontjaim. A zenémben néha ezek a szomorkásabb hangulatok is megfogalmazódnak, úgyhogy a CD – az elmúlt öt év lenyomata – valóban sokszínű, de ez mind én vagyok. Itt tartok most.

– Hogyan alakult a zenei pályafutásod? Kik hatottak rád az évek során?
– Talán furcsán hangozhat, de kezdetben inkább a képzőművészet érdekelt: gyerekként focizás helyett folyton rajzoltam és bújtam a képregényeket. Igaz, otthon közben állandóan szólt a dzsessz, úgyhogy már kiskoromban rajongtam Oscar Petersonért is. A zene szeretetét muzsikus édesapámtól örököltem, az ő hatására tanultam kilenc éven át klasszikus zongorát. Aztán felvettek egy rajz tagozatos osztályba, és végre annyit rajzolhattam, amennyit csak akartam – paradox módon éppen ekkor kezdtem el komolyan szaxofonozni. Húsz évvel ezelőtt kaptam kezembe az első hangszerem, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
Érettségi után rögtön bekerültem egy bluesbandába, jártuk az országot, toltuk füstös kiskocsmákban és óriási fesztiválokon egyaránt – tizennyolc évesen például már muzsikáltam a Sziget Fesztiválon. Közben elvégeztem az Erkel Ferenc dzsesszkonzit – ismertebb nevén a „Postást” –, de hogy a művészet vizuális megjelenési formájához se legyek hűtlen, szereztem egy tanári diplomát mozgóképkultúra és médiaismeret szakon. 2006-ban részt vettem Branford Marsalis egy malajziai mesterkurzusán, ami nagyban meghatározta szaxofonos pályámat, de hatalmas lökést kaptam a legendás Orszáczky Jackie-től is, akivel még volt szerencsém együtt turnézni itthon és Erdélyben. 2007-ben diplomáztam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Azóta különféle formációkban zenélek a barátaimmal, és tanítok a Rácz Aladár zeneiskolában.

– Ezek szerint korántsem véletlen, hogy a lemezbemutatódra egy művészeti szalonban, a budai Társalgó Galériában kerül sor, festészeti kiállítással egybekötve
– Pintér András Ferenc barátommal, PAF-fal hosszú évekre nyúlik vissza az ismeretségünk. Többször előfordult, hogy a kiállításai megnyitóján én zenéltem, szaxofonon és fuvolán improvizáltam a festményeire. Így aztán logikusan vetődött fel a neve akkor, amikor a CD-borító és a hozzá tartozó könyvecske tervezéséhez kerestem elhivatott, hozzám hasonlóan lelkes kortárs művészt. Döbbenetes módon sikerült egészen pontosan azt megfogalmaznia képileg, amire a zeneírás közben magam is gondoltam. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire egy húron pendültünk!
A helyszínt pedig – és a borítófotókat – Borsos Mihálynak, a budai Társalgó Galéria művészeti vezetőjének köszönhetjük, aki szintén többször dolgozott már együtt PAF-fal.

– Mit árulhatsz el elöljáróban a lemez anyagáról?
– Először is zenésztársaimat kell megemlítenem: Sebestyén Áron zongoristát és zeneszerzőt, Hock Ernő basszusgitárost, valamint a dobok mögött Szabó Tamást. Velük együtt teljes a Jász András Kultúrfunk zenekar. A lemezen vendégként közreműködik továbbá Bede Péter klarinéton és szaxofonon, Bartha Zsolt gitáron, szövegíróként és énekesként pedig Csemer Boglárkával és Pély Barnával volt alkalmam együtt dolgozni – Barna a CD címadó dalában, a Lulu a moziban című számban egy fantasztikus szólót is játszik gitáron. Ez a dal egyébként azért is kifejezetten fontos a számomra, mert ez az utolsó, amit édesapám még hallott a lemezről, mielőtt elvesztettük őt
A dalok közt akad gyerekkori emlékeket idéző, gospeles hangulatú, tantrikus mélységekbe alászálló és vidám, antidepresszánsnak szánt szerelmes nóta, illetve természetesen tradicionális dzsessz-blues balladák is. Remélem, hogy akik eddig csak más együttesekből ismertek, azok kíváncsiak lesznek saját szerzeményeimre is, és persze PAF-fal együtt szeretettel várok e rendhagyó lemezbemutatóra minden dzsesszrajongót és művészetkedvelőt február 21-én 19 órai kezdettel a Társalgó Galériába (1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.).