Nem fog a leleplezés erejével hatni a következő megállapítás: az elkészült filmek és a filmplakátok száma között meglehetősen szoros az összefüggés. Sajnos a minőség terén már kevésbé tehetünk ilyen magabiztos kijelentéseket, mert míg az elmúlt tíz vagy akár húsz évben is akadt rá példa, hogy nézhető vagy éppen remek magyar filmek születtek, a magyar filmplakát aranykora már rég a múlté. És erről legkevésbé sem a grafikusok tehetnek.
Nem kezdünk most hosszasan bele a múltsiratóba, de azért aki járt-kelt az elmúlt évtizedekben az utcán, vagy a kezébe akadt valamelyik kiadvány a magyar plakát történetéről (ilyen kiadvány szerencsére akad néhány), az valószínűleg egyet fog érteni azzal, hogy a valóban művészi színvonalú plakát nem csak marketingszempontból elengedhetetlen kiegészítője a produkciónak. Sokkal több annál. A jó plakát az utcakép derűs cicomája, hangulatjelentés és vizuális fricska, miközben persze – jobb esetben – úgy mond el mindent az adott filmről, hogy másra se vágyjunk, csak megtekinteni.
Ilyen plakátok voltak Magyarországon is szép számmal. Ma is akadnak, csak természetes közegük helyett kiállítási térbe száműzve, a flaszter éltető ereje helyett kénytelenek a szakmai lelkesedésből megszületni és táplálkozni. Nem árt sietni: nemsokára zár a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége által szervezett Film és plakát című kiállítás, mely szándéka szerint arra kihasználatlan alkotói potenciálra hívja fel a figyelmet, ami a magyar grafikusokban és plakátművészekben rejtőzik.
Eltérő megközelítések
Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége
Az összeválogatott művek között akad néhány, melyekkel már lehetett korábban találkozni, de a legtöbb mű mondhatni „heccből” készült, az alkotás öröméből. A látogató pedig szerencsésnek érezheti magát. Egyrészt mert a kimondottan fiatal alkotók mellett komoly és a magyar tervezőgrafika első vonalában tartozó nevek fémjelzik a tárlatot (csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Felvidéki András, Lelkes László, Szugyiczky István, Krzysztof Ducki), másrészt mert valóban széles merítést kap.
Eltérő életkorú és eltérő szemléletű alkotók munkái sorakoznak a falakon. És mivel nem ritka, hogy többen ugyanahhoz a filmhez készítettek plakátot, az is szembetűnő, milyen sokféle felfogásban, mennyire különböző, mégis egyformán érvényes megközelítéssel tud közelíteni egy jó fantáziával megáldott és gondolkodni is képes tervezőgrafikus egy olyan összetett intellektuális jelenséghez, mint amit a jobban sikerült mozifilmek jelentenek. Ott van például Huszárik Szindbádja, amihez Jónás Csongor régi fotók felhasználásával készült, erősen illusztratív plakátot tervezett, míg Csordás Zoltán munkája a sör felszínének absztrakt szépségére épít – és aki ismeri a regényt és a filmet, az megértően nyugtázza az asszociációt.
Wajda Hamu és gyémántja is több munkát ihletett, Balogh Ágnes lepellel letakart emberi testet/szobrot felhasználó plakátja szinte egészen „lengyeles” hangulatú, legalábbis képes némiképp megidézni a méltán híres lengyel plakátiskola egyfajta szemléletmódját is, míg Haszon Sándor minimalista grafikája ékes példája annak, hogyan lehet kevés szóval sokat mondani: a film címe frappánsan egy törött szemüveggel lesz teljes.
Terry Gilliam Brazil című kegyetlenül vicces utópiája olyan film, ami láthatóan beindítja az alkotói fantáziát. A képregényesként is ismert Odegnál Róbert már-már karikatúrába hajló plakátján az önnön zakója által foglyul ejtett kisember néz szembe velünk – más, szintén ehhez a filmhez készült plakátokon sokkal inkább a film jövővízióját és fura szerkentyűit idézték meg az alkotók.
És ha már lengyel plakátiskola: Ducki itt látható munkája, melyet a Könyörtelen idők című filmhez készített, a rá jellemző letisztultsággal és ötletességgel képes visszaadni a magyar történelem torokszorító drámáját. Nincs hely és idő minden munkát felsorolni, pedig megérdemelnék a figyelmet. Sokféle hagyomány és stílusirány jön szembe a két termet végigjárva. Fotómontázsok, expresszív grafikák. Hiányzik nagyon az a filozofikus finesz, ami több munkából is árad – erre az egyik legjobb példa Kohut András Decameron-plakátja a csinos női lábakból álló sormintával, amelyen inverzként ugyanezeket a lábakat csontvázként láthatjuk. Elmúlás és feltámadás, életerő és halandóság szellemes vizuális metaforáját kapjuk – jó lenne, ha a magyar plakátművészet esetében sem szűnne meg a körforgás, és csak tetszhalott állapotnak bizonyulna az, ami most van.
(Film és plakát. Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége. 1061 Budapest, Andrássy út 6. Megtekinthető február 17-ig)
