Waclaw Oszajca: A plébánia ne legyen üzlethelyiség

Waclaw Oszajcával, a közéleti vitákat bátran vállaló és provokatív lengyel jezsuita költővel verseinek magyarországi megjelenése kapcsán beszélgetünk.

– Olvasva a verseit ön szelíd, szemlélődő alkatnak tűnik, viszont a közéleti megnyilvánulásai alapján már-már nyughatatlan lázadó benyomását kelti. Miből fakad ez a kettősség?
– Engem az foglalkoztat, ami belül történik az emberekkel, azt igyekszem megírni. Másoknak, vagyis az olvasóimnak ez időnként meglehetősen újszerű és meglepő. A költészet és általában a művészet nem más, mint egy olyan világról folyó beszélgetés, amely valójában nem is létezik. Amelynek azonban ennek ellenére léteznie kellene, amelyről álmodozunk, ahová szeretnénk eljutni, ahol mindaz, ami a legfontosabb, legszebb és legigazabb, valóra válhatna. Éppen ezért lázadok időnként, meg akarom végre ismerni ezt a világot és mesélni akarok róla. Ebből fakad az én harcom az emberekkel és az Úrral egyaránt.

– Akkor kicsit provokatívabban kérdezem: sok ellensége van a lengyel egyházon belül?
– Nem nevezném őket az ellenségeimnek, de tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik nem kedvelnek. Leginkább abból a körből nyilvánítják ki felém az ellenérzésüket, amit politikai szóhasználattal konzervatívnak lehetne nevezni, és amely nem érzi a magáénak a második vatikáni zsinat szellemiségét. Őket kritizálom időnként. Én másféleképpen képzelem el az egyházat és az embert, mint a kollégáim és a püspökök egy része, akik neheztelnek is rám ezért.

Oszajca szerint az embereken keresztül kell kutatni az Istent is

Fotó: Béres Attila

– Ön szerint milyennek kellene lennie ma az egyháznak?
– Az ideális egyháztól nagyon félnék, mert egy ilyen egyházban, vicces túlzással, nekem sem lenne helyem. Személy szerint tartok azoktól, akik a hitet saját politikai céljaikra vagy az egyéni boldogulásukra használják fel. Egészen jól megértetem viszont magamat azokkal az ateistákkal, akik nyitottak az élet és a halál vagy éppen a történelem értelmét firtató kérdésekre, ahogy azokkal a keresztényekkel vagy más vallásúakkal is, akik magukban próbálnak valamiféle intim beszélgetést kezdeményezni az Úrral. Úgy gondolom, hogy például a prédikáció vagy a katekizmus esetében érdemes lenne felhagyni a napjainkban használt teológiai és filozófiai szlenggel, mert időnként a tudósokon kívül másoknak nem sokat mondanak. Ehelyett a hétköznapok nyelvén kellene megszólalnunk. Egyszerű, mégsem primitív, szép, ám túlzásoktól mentes nyelven. Volt egy lengyel tomista filozófus, Stefan Swiezawski, aki azt mondta, hogy nem lehetséges Krisztus követőit világiakra és papságra felosztani, mivel mindannyian foglalkozunk a lelki teendőkkel, vagyis mindazzal, ami az emberben a legbelsőbbnek számít. Olyan időket élünk, amikor Lengyelországban például számos nagyobb plébánia valamiféle üzletközpontként működik, ahol pénzért különféle ügyeket lehet elintézni a keresztelőtől kezdve az esküvőn át a temetésig. Az ideális plébánia nem ilyen. Csakhogy a változásokhoz a teológiai megközelítésnek is meg kellene változnia. Ez idáig ugyanis felülről igyekeztünk megközelíteni a kérdést, hogy milyen is magában Isten. Lehetséges, hogy ideje lenne elkezdeni alulról tanulmányozni a kérdést, mégpedig az emberek megfigyelésén keresztül és az emberekről beszélve.

– De ez az elképzelés nem feltétlenül találkozik azokéval, akik szerint a katolikus egyház különleges szerepet tölt be a lengyelség életében.
– Szerintem egyetlen országot sem kellene katolikus országként meghatározni. Egy államnak nem szabad felekezetinek lennie, ez összeegyeztethetetlen a demokrácia alapjaival. Persze az egyes országokat erősen meghatározza a kultúrája, így például a keresztény gyökereik, de nem szabad elfelejteni, hogy még Lengyelország esetében sem csak katolikus gyökerekről beszélhetünk. A történelem során éltek ezen a földön kálvinisták, lutheránusok, még tatárjaink is akadnak, és éltek itt szép számmal zsidók. Ma pedig rengeteg ateista van az országban. Ebből következik, hogy mindannyian, akik ebben az országban élünk, kénytelenek vagyunk változni, elkezdeni nyitni egymás felé. Ebben a tekintetben a lengyel katolikus egyház nem egységes. Vannak püspökök, akik nagyon is tudják, mit jelent az, hogy modern, demokratikus állam, és hogy milyen szerepe lehet benne az egyháznak. Ha az egyházi médiáról beszélünk, akkor vannak orgánumaink, amelyek nagyon konzervatívak, némelyik egyenesen soviniszta, gondolok itt például Rydzyk atyára és a médiakonszernjére.  Ugyanakkor ott van a Tygodnik Powszechny című folyóirat, amely jóval liberálisabb, bár ez a jelző nem kimondottan passzol a vallás jelenségéhez. Viszont nincs középút. Igaz, létezik a Gosc Niedzielny című hetilap, amely általában véve kiegyensúlyozott, ugyanakkor tradicionális és vallási kérdésekben konzervatív álláspontot képvisel. A lengyel egyházban generációs konfliktusok is jelen vannak, de nem feltétlenül az idősebbek a maradiak. Vannak fiatal egyháziak, akik kimondottan fundamentalisták, például a Fronda nevű kiadó és médiavállalkozás környezetében. De létezik például Varsóban a Fiatal Katolikus Értelmiségiek Klubja, melynek tagjai nagyon nyitottak és lelkesek, és Kontakt címmel folyóiratot is megjelentetnek.

„Az egyházi médián belül nincs igazán tere a nyilvános vitának, ahogy az egyház kritikájának sem”

Fotó: Béres Attila

– És mi a helyzet az olyan fura kiadványokkal, mint a Lengyelországban nemrégiben útjára indított Egzorcysta, azaz Ördögűző magazin?
– Egyértelműen bulvárlapról van szó, bár számomra meglepő, hogy papok is írnak bele. Egyébként Lengyelországban száznál is több, a püspöki kar által kijelölt ördögűző tevékenykedik a papság körében, ami egyfelől azt mutatja, hogy komoly dologról van szó, másfelől azért az emberek mentális állapotáról is sokat elárul. A magazin megjelenése is valószínűleg összefügg azzal, hogy sajnálatos módon még a hívők egy része is úgy képzeli el az ördögűzést, ahogy a filmekben láthatjuk.

– Mint újságírást tanító egyetemi oktató, milyennek látja az egyházi sajtó helyzetét hazájában, és ön szerint mi a feladata a katolikus médiának?
– A lengyel médián belül van hivatalos katolikus média, vagyis azok a médiumok, amelyek a püspöki konferencia akaratából működnek, vannak aztán katolikus szerkesztőségek az állami rádióban és televízióban, továbbá létezik katolikus hírügynökség is. Beszélhetünk emellett rendi médiáról, mint például a már említett Rydzyk atyáé, és vannak médiumok, amelyek eltérő jellegük mellett is szoros kapcsolatot ápolnak az egyházzal, mint amilyen a már szintén említett Tygodnik Powszechny vagy a Znak kiadó. Attól függően, hogy az adott média mennyire elkötelezett, az újságírók időnként kénytelenek konfliktusba keveredni az újságírói etika védelmében, például ha olyan krízishelyzetekről van szó, mint amikor egy papot pedofíliával vagy pénzügyi visszaéléssel gyanúsítanak meg. Ilyenkor az egyházi médiumok jóval később reagálnak, mint a világiak. További problémát jelent, hogy az egyházi médián belül nincs igazán tere a nyilvános vitának, ahogy az egyház kritikájának sem.

– Gyakran szembesül azzal, hogy az olvasókat meglepi a versei őszintesége?
– Igen, találkozom időnként ilyesfajta értetlenséggel, különösen ha olyan érzékeny témát érintek a verseimben, mint a nemiség vagy az erotika. De ez nem az én problémám. Nem szabad elfelejteni, hogy az Ószövetség leggyönyörűbb szövege az Énekek éneke. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a vallásnak része a misztika is, a misztikusok pedig az élményeik leírásához szintén az erotikus irodalom nyelvezetét használták fel. És ha már itt beszélgetünk Magyarországon, akkor meg kell említeni a teológus Boros László nevét, aki azt írta egy helyen, hogy az emberi lét leggyönyörűbb élményét az ember közvetlenül a halálakor éli át, hiszen csak akkor tudunk teljesen szabaddá válni az emberi lét kötelékeitől. Engem az ilyen emberi élmények érdekelnek, és ezeket nem találtam meg sem a matematikában, sem a filozófiában, sem a teológiában. Úgy gondolom, a művészet az, ami igazán képes arra, hogy megmutassa, milyen is az ember valójában.

Szókimondó szövegek és meglepő érzékenység

A könyörtelenségig őszinte hang, a kimondás igénye és a belső történések, kételyek kendőzetlen rögzítése hatja át Waclaw Oszajca költészetét. Az érzelmek ennyire őszinte megvallása és a kitárulkozás elsőre akár meghökkentő is lehet, lévén a versek írója jezsuita szerzetes. Ám aki találkozott már a lengyel katolicizmus sokszínűségével, az valószínűleg kevésbé csodálkozik mindezen. Oszajca egyébként közéleti szereplőként, újságíróként és médiaetikát oktató tanárként is a szókimondás híve, aki gyakran hallatja a hangját közéleti kérdésekben is. Magyarul megjelent verseskötete ebből a közéleti érzékenységből is sokat felmutat. A Levelek a sztrájkok idejéről című versében például arról beszélget a „professzor úrral”, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint a korábbi nemzedék; azokhoz képest, akik átélték a világháború borzalmait, másfajta nehézségeik vannak,  „hiszen nem szabad elfelejteni hogy mi tudtuk ki kicsoda / kit kell lelőni vagy kopaszra borotválni / ma / mindegyikük / bíró végrehajtó egy személyben / és egyetlen paranccsal se menthető fel / a lelkiismeret”.

Ez a mély empátia és érzékenység megejtő kíméletlenséggel párosul, amikor Oszajca saját magáról vall. Már a nyitó vers is kegyetlen önanalízis: „szél soha egyetlen sárkányom sem / emelte fel a földről // tanáraim nem helyeztek belém / nagy reményeket // nem akadt nő aki szeressen / akár csak egyetlen éjen át / csupán a szavak hisznek bennem / de nekik is csalódást okozok”. Más versében a papi hivatás választását is a kétely szavaival mérlegeli, azon tűnődve, hogy az asszony és gyerek nélküli élet megkérdőjelezhető, „hiszen bűn csökkenteni a csodát”. Ez az egyházi embertől talán szokatlanul hangzó szókimondó vallomásosság végigkíséri a kötetet, a költő érzékenysége pedig más vonatkozásokban is rabul ejtő. Érvényes ez a más vallások iránti nyitottságára, és azokra a versekre is, amikben Oszajca bibliai jelenetek fogalmaz újra, mai környezetbe – például egy kocsma falai közé – helyezve őket. A mondanivaló és az említett őszinteség mellett kimondottan erős képek és a szinte szentenciákká, esetenként már-már haikukká sűrített filozofikus gondolatok teszik igazi szellemi kalanddá ezt a vékonyságában is fajsúlyos kötetet.

(Waclaw Oszajca: Az öröm szenvedése. Magyar Napló Kiadó, 2012. Fordította: Kovács István és Zsille Gábor)