40 Days: a magyarok ismét meghódítják az űrt

Belassulás és szárnyalás, álmodozó pop és harapós pszichedélia: ilyen a 40 Days zenéje. Űrpop Budapest szívéből. Nemzetközi színvonalú hazai termék.

Hogy mindmáig nem sikerült megalkotni a tökéletes rockzenekar összetevőinek leírását, arra a számos szép reménnyel induló supergroup csúfos kudarca és a mindenféle hátszél ellenére látványosan földbe álló banda esete szolgáltat meggyőző példákat. Szerencsére a rock’n’roll még mindig teret enged az alulról jövő kezdeményezéseknek, és így előfordulhat, hogy hirtelen és a semmiből (persze csak látszólag, mert a tagok előtte már számos formációban kipróbálták magukat) előlép egy zenekar, mely pimasz lazasággal hajlítja meg maga körül a teret és gyűri maga alá az időt.

Ilyen zenekar a 40 Days is, mely rokonszenves nemtörődömséggel Budapesten jelölte ki székhelyét, annak ellenére, hogy tagjai sem a kilencvenes évek Angliájában, sem a kétezres évek New Yorkjában nem tűntek volna tájidegen elemnek azzal a jótékony pszichedéliába mártott, elmélyülésre és önfeledt ugrálásra egyszerre csábító, ugyanakkor nagyon is popos és energikus gitárzenével, amit februárban elkészült hatszámos, cím nélküli, angol nyelvű kislemezükön nyújtanak át.

A 40 Days jelentős többsége

Fotó: Máté Péter

Lehet, hogy a siker titka – az anyag rövid időn belül begyűjtött néhány igen kedvező kritikát a zenei újságírást jelenleg meghatározó blogszférában – a következőképpen határozható meg: végy három grafikus-vizuális szakembert, az egyikük legyen történetesen egy karizmatikus énekesnő, adj hozzá még egy belpolitikai újságírót (ez esetben lapunk munkatársát) meg a ritmusból és a jókedvéből nehezen kizökkenthető dobost, aki civilben informatikus szakemberként egy nagy nemzetközi cég ügyfeleinek idegszálait simítja ki, ha gondjuk támad.

Persze ahhoz, hogy az olvasó képbe kerüljön a 40 Days kínálta zenei varázslattal, talán érdemesebb lenne hatásokról meg példaadó zenekarokról beszélni. Szokás velük kapcsolatban emlegetni például a Cocteau Twinst meg a Sundayst, de említhetnénk a Siouxsie and the Banshees nevét is, de a példák amennyire jók, annyira hozzávetőlegesek. Tény persze, hogy az említett formációkhoz hasonlóan ez esetben is meghatározó tényező az énekes lány plusz zenész srácok felállás, de semmiképp sem egy utánérzés-zenekarról van szó. A banda honlapján olvasható önmeghatározás, vagyis a dream pop (amit ők maguk is egy róluk szóló cikkből vettek át) már közelebb visz a lényeghez: belső utazásra csábítanak a számok, de az a vidámság és slágeresség, ami a számokból árad, kissé csalóka.

A napsugaras popfelszín alatt ott fortyog ugyanis jó adag melankólia, a megvadulni kész, harapós gitárok energiája és az ügyes kézzel csomózott hangszőnyeg mintái között éppúgy helye van a játékosságnak meg a szellemes hangszeres megoldásoknak, mint a zsírosabb-funkysabb ütemeknek és az elszállásnak. És ami végképp összetéveszthetetlenné teszi a zenekart: az énekesnő, Szurcsik Erika hangja, ami hol kislányosan behízelgő, hol a bujaság határát súrolóan nőies, törékeny és erőteljes egyszerre, barátságosan meleg, mégis titkokkal teli. Mézbe mártogatott fegyvercső, amivel vigyázni kell. Fiatal kora ellenére több zenekarban is megfordult, sőt szintén képzőművész édesapjával is zenélt együtt, aki mindig is arra biztatta, énekeljen, azt viszont már kevésbé fogadta örömmel, hogy a lánya is a grafikusi pályát választotta.

A mézbe mártott fegyvercső

Fotó: Máté Péter

2013 egyik kellemes meglepetése az album, és a zenekar alig egy év alatt alaposan megvetette a lábát a honi klubéletben, ami a tagok elmondása szerint jelenleg igencsak élénknek mondható. Úgyhogy aki a zenekart élőben szeretné látni, számos klubkoncerten találkozhat velük, március 28-án például az A38-on várják a régi és a reménybeli új rajongókat.

A 40 Days cím nélküli kislemeze teljes hosszában meghallgatható itt.