A nyitó Welcome To My World vartyogó szubbasszusokkal és elektronikus zörejekkel kezd, majd Dave Gahan megnyitja az előadást: „üdv a világomban, lépj át az ajtón” – sóhajtja behízelgő hangon; majd elárulja: az ördögöt megrémisztették, elhagyta a várost, a tervét elhalasztotta, miközben a dal szaggatott vonósokkal kinyílik a vége felé. A második Angel szintén mély basszusokkal indul; hogy aztán a húsz évvel ezelőtti Songs of Faith and Devotion-időszakra emlékeztető bluesos elektrorock monstrummá változzon, amiben Dave Gahan a szeretet megérkező angyaláról énekelve kieresztheti jól ismert rockeres hangját. Marad a biblikus téma a harmadik dalban is: az első slágerként kiadott Heaven egy lassan építkező zongorás, biblikus himnusz, feloldódás a mennyei tökéletességbe érkezve.
A Secret To The End szinte acides csavargatással indít, aztán tökéletes depeses elektropop dallá válik a sötét szerelmi csalódásról éneklő Gahannel. Minimál technós alapokra építkezik a My Litte Universe, egy lefojtott önelemzés az ember saját kis világának lassú felépítéséről. A Slow nevéhez méltóan egy nagyon lassú, blues-elektro ballada a belassulás utáni vágyról. A Broken perfekt nyolcvanas évekbeli DM-elektropop, amire a legortodoxabb depeses rajongók is elégedetten csettinthetnek. A rá következő The Child Inside a minden lemezen előkerülő, kötelező Martin Gore-kör, amikor a banda fő zeneszerzője és dalszövegírója veszi magához a mikrofont, hogy fura szerkezetű dalokban, bizarr szövegekben valljon meg valamit, ami épp a szívét nyomja.
