Talán a londoni munkás-elővárosok indusztriális sivárságából, az elidegenedettség és a csakazértis életvágy kettőséből táplálkozó DM-világ; no és Anton Corbijn klasszikus fekete-fehér klipjeiből és fotóiból áradó hangulat volt az, ami az angol Depeche Mode-ot olyan hamar népszerűvé tette a Vasfüggönytől keletre. A kelet-európai depesmódos mánia azóta sem hagy alább, lásd a rendszeres budapesti koncerteket, és a tényt, hogy nyáron a kies Minszkben végződik a banda európai turnéja. A koncertkörút apropója pedig a napokban megjelent új lemez, a Delta Machine.
A Depeche Mode évtizedek óta annyira ismert és körülrajongott hazánkban, hogy nem is érdemes részleteiben ismertetni a zenekar karrierjét. A Basildonból induló srácok a nyolcvanas évek legeleje óta az elektropop pionírjai, majd királyai lettek; amihez a kilencvenes években rockos hangzást – és attitűdöt – adagoltak, mígnem az évtized közepére szinte szétesett a zenekar. Az énekes Dave Gahant a halálból hozták vissza egy kábítószer-túladagolás után, az addigi fő hangzásfelelős Alan Wilder pedig elhagyta a bandát. A fő zeneszerző, Martin Gore és a szürke eminenciás, Andy Fletcher a felépült Gahannel együtt viszont folytatta a közös munkát. Azóta is négyévente szállítják a korábbiaknál nyugisabb, lebegősebb, kifinomultabb – és valljuk be, sokszor unalmasabb, üresebb – sorlemezeket, amiket nagy sikerű világturnék követnek.
A DM elektronikus zenei úttörőből mára intézménnyé vált, ami körül mindig nagy a felhajtás, a széles rajongótábor pedig híven követi a zenekart, bárhová is tart. Csak Gore-ékon áll, milyen magasra tudják maguknak felrakni a mércét, mennyire akarnak új és izgalmas területekre lépni zenéjükkel. A Delta Machine pedig végre egy egységes, masszív lemez, ami méltó a régi nagy albumok, a Violator és a Songs of Faith and Devotion örökségéhez.
A Delta Machine-t 2012 folyamán vették fel Kaliforniában és New Yorkban – de az biztos, hogy a kaliforniai napsütés nem hatott az aktuális alkotómunkájukra. Sűrű és sötét lemez ez, ami elejétől a végéig kifejezetten egységesen szólal meg, egy kompakt világot teremtve magának. Ez a világ persze a Depeche Mode-univerzum része, a dalszövegek – szokásaikhoz híven – jobbára újra a profán és a biblikus utalások határán táncolnak. Bűn és feloldozás, vágy és kiábrándulás, igazságkeresés és hazugságra találás, hit és csalódás, erotikum és ártatlan tisztaság kettőssége kavarog a most is nagyrészt Martin Gore által írt szövegekben. Dave Gahan pedig újra végigpróbálhatja számos hangszínét, ami a DM megannyi korszakát jellemezte az elmúlt jó harminc évben. Az új album zenei világa a szétcsavart szubbasszusokig elmerészkedő modern elektronikus hangzásokat keveri a sokak által régóta hiányolt keményebb és mélyebb DM-sounddal, miközben a kilencvenes évek eleji rockos korszak gitáralapú témái is újra visszaköszönnek.
A nyitó Welcome To My World vartyogó szubbasszusokkal és elektronikus zörejekkel kezd, majd Dave Gahan megnyitja az előadást: „üdv a világomban, lépj át az ajtón” – sóhajtja behízelgő hangon; majd elárulja: az ördögöt megrémisztették, elhagyta a várost, a tervét elhalasztotta, miközben a dal szaggatott vonósokkal kinyílik a vége felé. A második Angel szintén mély basszusokkal indul; hogy aztán a húsz évvel ezelőtti Songs of Faith and Devotion-időszakra emlékeztető bluesos elektrorock monstrummá változzon, amiben Dave Gahan a szeretet megérkező angyaláról énekelve kieresztheti jól ismert rockeres hangját. Marad a biblikus téma a harmadik dalban is: az első slágerként kiadott Heaven egy lassan építkező zongorás, biblikus himnusz, feloldódás a mennyei tökéletességbe érkezve.
A Secret To The End szinte acides csavargatással indít, aztán tökéletes depeses elektropop dallá válik a sötét szerelmi csalódásról éneklő Gahannel. Minimál technós alapokra építkezik a My Litte Universe, egy lefojtott önelemzés az ember saját kis világának lassú felépítéséről. A Slow nevéhez méltóan egy nagyon lassú, blues-elektro ballada a belassulás utáni vágyról. A Broken perfekt nyolcvanas évekbeli DM-elektropop, amire a legortodoxabb depeses rajongók is elégedetten csettinthetnek. A rá következő The Child Inside a minden lemezen előkerülő, kötelező Martin Gore-kör, amikor a banda fő zeneszerzője és dalszövegírója veszi magához a mikrofont, hogy fura szerkezetű dalokban, bizarr szövegekben valljon meg valamit, ami épp a szívét nyomja.
A Soft Touch / Raw Nerve újra egy lendületes menetelés; míg a Should Be Higher szerelmi ügyekről tépelődik. Az Alone viszont már szakítás utáni önemésztés az egyedüllétről, a másik vádlásáról, mindezt ambient elektróba csomagolva; amit a vágy újraéledését megéneklő elektronikus blues, a Soothe My Soul követ. A Goodbye végül szintén elektrobluesos búcsúdal a bánat és szenvedés utáni újjászületésről, gyógyulásról és megtisztulásról. A Delta Machine tehát egy összeszedett, klasszikus Depeche Mode-album, közel egyórás, masszív monolit a zenekari életmű negyedik évtizedének elején.
Ha nem is mindent, de a lemez erősebb dalait biztos meghallgathatjuk majd élőben is, a május 21-ei budapesti, Puskás Stadion-beli koncerten.
