Bár a Nézd a tengert!, a Szappanoperett és a Bűnös szerelmesek révén már nem volt ismeretlen, Ozon számára a nemzetközi áttörést mégis a 2000-es Vízcseppek a forró kövön hozta el. A Berlinale versenyprogramjába meghívott darab nem véletlenül a német főváros ’A’ kategóriás fesztiválján mutatkozott be. Provokatív témái igazán testhezállóak a rendhagyót, a megosztót kereső Berlin számára, másodsorban Ozon a német új film legendás alakjának, Rainer Warner Fassbindernek állít emléket. A Vízcseppek a forró kövön a ragyogó művész színdarabjából készült. Benne egy kiégett ötvenes férfi és egy fiatalember kapcsolatát ismerjük meg, amelybe beleszövődik két nő sorsa is, így egy meglehetősen frusztrált és zavaros sokszögben zajlanak a pszichológiai játékok. Ozon gyakorlatilag Fassbinder-filmet készített, amellyel az ellenkultúra szószólójának méltó szellemi követőjeként definiálta magát.
2007-ben Ozon gondolt egy merészet és kipróbálta magát a történelmi film keretei között. A rendezőtől meglehetősen idegen műfajban egy klasszikus drámai cselekmény bontakozik ki: hősnője a címszereplő Angel, egy kisvárosi eladónő lánya, aki egyszeriben gazdag és sikeres írónő lesz a XX. század fordulóján. Az Angel egy rém idegesítő szirupos mozi, amely minden pillanatában túlzó. Éppen emiatt a legnagyobb dilemmát az okozza kritikusnak és nézőnek a film megtekintése során, hogy miként tekintsen az Angelre: egy végletekig stilizált műfajparódiára, amely épp a stílusra való rájátszással lesz cinikus, vagy egy klasszikus kosztümös darabra (például az ultragiccses rózsaszín főcímtipón merengve). Utóbbi esetben viszont nagyon kínos, amit látunk. S Ozont ismerve, éppen az a pláne, hogy többórás vita után sem eldönthető a valós szándék. Lehet, hogy éppen emiatt remek az Angel? Vagy csak mentegetni akarjuk a rendező felsülését?
Még egy ironikus darab, de ezen legalább egyértelműen látszik az eredeti elgondolás. A hetvenes évekbe helyezett családtörténet, amelyben Catherine Deneuve-nek kell kezébe vennie egy gyár irányítását, amelynek vezetése a munkások sztrájkja során kicsúszik az addig határozott családfő kezéből. A háztartásbeli asszony pedig rácáfolva minden papírformára, helytáll, s kilépve az addigi kertes házi képeslap idillből, feltűri a kiskosztüm blézerének úját. Ozon stilizált képsorai az első pillanattól kezdve stílusjátékról árulkodnak. A rendező nagy tehetséggel teremt hitelességet, s emeli el történetét a valóságtól. Mindehhez nemcsak egy jó látványtervező, hanem remek színészek is kellettek, s Deneuve sokadszorra bizonyítja, hogy értő kezek irányítása alatt mire képes – még így hetvenhez közeledve is. A Született feleség a Született feleségek típusú történetek méltó paródiája. Ozon pedig elemében van, és mint annyiszor korábban, ismét aszt mondja: éljenek a nők!
Valójában a sok eltérés ellenére akad azért néhány állandónak tekinthető motívum az ozoni életműben. A víz például ilyen visszatérő elemnek számít, maga a rendező is elismeri, fontos jelkép számára. Az uszoda, pontosabban a medence a magamutogatás, a gátlások levetkőzésének a terepe, és ebben a feszült filmdrámában a titoknak, az elfojtásnak és a kitárulkozásnak fontos szerep jut. Ozon legújabb filmje tanulsága szerint is kényszeresen tér vissza az írás, a fikció és a valóság közötti határvonal problémájához, nem is beszélve az olyan populáris műfajok újrahasznosításáról, mint a krimi vagy a románc. Az uszoda főszereplője is fikciógyáros, egy népszerű angol krimiírónő, aki Dél-Franciaországban próbál ihletet nyerni új regényéhez. Csakhogy felbukkan a kiadóvezető zabolátlan és szexi lánya, és a nyugalomnak vége...
Ozon láthatóan rajongója a klasszikus kriminek, annak minden kellékével együtt, lásd zárt, vidéki kúria, egy halott, és számos szereplő, akiknek mind lehetett oka a gyilkosságra. A francia rendező ezen felül a neves és dekoratív francia színésznők iránt hajlamos ellágyulni. E két vonzódás talált egymásra a 8 nő című sajátos műfaji mixben, amely krimi és zenész film, a szerepekben a francia film felsőligás színésznőivel. Hogy csak két húzónevet említsünk: Catherine Deneuve, Isabelle Huppert, de a többiekre sem lehet panasz. A film tehát nyolc nő és egy gyilkosság története, egy klasszikus zsáner nosztalgikus, mégis pimasz felidézése, amibe jó adag melodráma és szándékolt, a giccset karcoló túlzás is belefér.
Minden, ami filmcsokor, itt olvasható!
