Legutóbb a párizsi nemzeti opera élére a francia miniszterelnök, az államelnök, valamint a kulturális miniszter felkérésére nevezték ki Stéphane Lissnert. Vajon a Strasbourgi Nemzeti Színház igazgatója, Julie Brochen (nem pedig Brochan, ahogy mostanság a magyar hírekben szerepel) akkor miért nem adott ki közleményt a „kultúra és a politika kapcsolatának kétségbeejtő voltáról”, és miért nem emelte fel szavát „a kulturális élet sokszínűsége, a művészeti, kifejezési szabadság védelmében”? Meg miért jelentetett meg dörgedelmet arról, hogy „a politika nem szólhat bele a kultúrába”? Valószínűleg azért, mert a franciák kinevették volna: szegény Julie, épphogy elkerült Párizsból, máris megártott neki az elzászi levegő. A politikának ugyanis Nyugat-Európában is van némi beleszólása a kulturális intézmények vezetői kinevezésébe.
Ám a messziről jött ember tekintélyével a strasbourgi igazgató (továbbra is Brochen) most valakivé vált Magyarországon, köszönhetően annak, hogy taszajtott egyet Vidnyánszky Attilán, továbbá a kaposvári színművészeti egyetem diákjain. Történt ugyanis, hogy március 8-án kiadott egy közleményt, miszerint nem kíván Vidnyánszky Attilával együttműködni, nem engedélyezi a kaposvári egyetemisták és a strasbourgi nemzeti színiakadémisták közös munkáját, Vidnyánszky ne is tartson workshopot Strasbourgban – mert úgymond felvállalhatatlan politikai döntéssel nevezték ki a magyar rendezőt a Nemzeti Színház igazgatójává.
Mikor jelentették be a döntést, hogy Vidnyánszky lesz a Nemzeti igazgatója? 2012. december 17-én. (A strasbourgi meghívás 2012 szeptemberében történt.) Vajh Julie – tényleg – Brochen aztán szűk három hónap alatt miért és hogyan jutott arra a rettenetes felismerésre, hogy Vidnyánszky Attila (úgymond a diktatúra kegyeltjeként, vagy mi a szösz) inkább persona non grata Strasbourgban, rontaná a szabad levegőt, miközben a magyar rendező évek óta vendégtanár az ottani színiakadémián? Miért szívatja meg a kaposvári diákokat, miközben a debreceni színésztanoncokkal hasonló együttműködés folyt évek óta? (Vidnyánszky tanítványainak így most „be kell érnie” a Sztanyiszlavszkij alapította moszkvai Művészszínházzal, meg Kijevvel.) S ha olyan hatalmas demokrata Brochen (nem Brochan), mint amilyennek beállítja magát, miért nem adott lehetőséget Vidnyánszkynak arra, hogy elmondja a saját álláspontját? Cenzúrázunk, cenzúrázunk? Addig vagyok liberális, amíg az van, ami nekem tetszik?
Sok itt a kérdés, ám azért van némi bizonyosság. Például: a „baj” Vidnyánszky Attilával leginkább az, hogy beregszászi társulatával eddig több mint száz külföldi turnén járt, a debreceniekkel is mintegy tizenhat külföldi turnét számol (ha jól számoltam), neve a nemzetközi színházi életben igencsak ismert – és sokkal elismertebb, mint itthon. Előadásaihoz hasonlót más társulatok DVD-in hiába is keresnénk: egyéni, önálló, mondanivalót kereső és felmutató alkotó, továbbá alkalmas, működőképes koncepcióval rendelkező vezető is.
Sikeres, ez sokaknak csípi most a szemét, hát értesítették Julie-t – igen, Brochent −, hogy tenni kéne már valamit. (Julie, ha már az Európai Színházi Unió közgyűlésében kaphattál helyet, akciózz egyet!) Az nem lehet, hogy Pesten is kiderüljön, Vidnyánszky Attila valójában milyen rendező, milyen művész, s milyen ember. Fessük feketére!
Vidnyánszky Attila ellen már megválasztása előtt hajsza indult, a cél, hogy rendszeres időközönként szívassák – Julie (tudjuk, Brochen) megmozdulása ennek egy epizódja. Néhány hete például a Pesti Műsorban jelent meg egy korrekt interjú Vidnyánszkyval, ám néhányan belekapaszkodtak abba a mondatába, hogy „felszentelné” a Nemzetit. Aki olvasta a beszélgetést, átlagos értelmi képességgel megérthette, hogy Vidnyánszky nem vallási értelemben használja a felszentelés és a szakralitás fogalmát. Aki pedig vett már kezébe színháztörténeti könyvet, még véletlenül se érthette félre a mondatait – ha nem akarta. De sebaj, elvakult utálkozóknak elég beadni annyit, hogy Vidnyánszky „misézni fog” a Nemzetiben. (Istenem, Magyarországon tényleg azok foglalkoznak színházzal, akiknek a szövegértése ennyire silány, vagy inkább ennyire pitiánerek?)
Nyilván a „véletlen” műve: a Színházi Kritikusok Céhe által szervezett Hungarian Shwocase (amelyet március 2-ától 9-éig tartottak) kapcsán Vidnyánszky március 6-án jegyezte meg: a Showcase-en csak budapesti színházak előadásai láthatók, ezért a nevével megtévesztheti a meghívott külföldi kritikusokat – nem magyarországi színházi körkép. Na, ez sokaknak nem tetszett: hogy is mer megszólalni Vidnyánszky?! Ezt előzte meg a céh elnöke, Tompa Andrea cikke a Theater Heute című lapban, aki a messziről jött ember tekintélyével arról számolt be a lap olvasóinak, „a Jobbik régi álma teljesült” azzal, hogy Vidnánszky lesz nyártól a Nemzeti igazgatója. (A Jobbik neve mostanra az antiszemiták szinonimájaként is használatos Nyugat-Európában: a Theater Heute olvasóira van bízva, hogy a Jobbik emlegetése, a fentebb idézett állítás kapcsán mit is gondol majd Vidnyánszky Attiláról és a magyar kultúrpolitikáról.)
Majd eljött a nemzetközi nőnap, március 8., amikor napvilágot látott Julie (hát persze, hogy Brochen) nyilatkozata és tiltó határozata, amelynek következménye lett az is, hogy Vidnyánszkyék dijoni fesztiválra szóló meghívását is lemondták a szervezők.
Csak nem az irigység, a kicsinyesség és a „felvilágosult, szabadságszerető, modern és nyitott stb.” jelzők jelmezébe bújt piti provincializmus bosszúhadjáratát látjuk épp? Szinte érezni a pacsulival vegyülő izzadságszagot, ami csak eszement, gyűlölködő emberekből áradhat.
