Húsz éve folyik a kultúrharc

Megalakult az Örökség Kultúrpolitikai Intézet. Ennek kapcsán kérdeztük Pápay Györgyöt, az intézmény igazgatóját a kultúrpolitika aktuális kérdéseiről.

– Miért van szükség egy ilyen intézetre, nem a kulturális tárcának lenne a feladata a kultúrpolitikai elemzések készítése?
– A szaktárcának nyilván beható ismeretei vannak egyes szakterületekről, de nem feltétlenül kell elemző áttekintéssel viszonyulnia ezekhez. A politikában döntéseket kell hozni, egy ilyen típusú intézetnek pedig az a feladata, hogy reflektáljon ezekre a folyamatokra. Ha ez vissza tud csatolódni a döntési folyamat felé, az nem rossz, de ez inkább egy ideális elképzelés volna.

– Az intézet bemutatkozó anyagában szerepel, hogy elítélik a kultúrharcot, különösen „ha annak célja egyes irányzatok, iskolák privilegizálása mások rovására”. Mostanában sokszor hangzik el ismét a kultúrharc kifejezés egyfajta szitokszóként, de olyanok is vannak, akik szerint elkerülhetetlen és szükséges. Az intézetnek mi a baja a kultúrharccal?
– Egy demokráciában természetszerű, hogy éles politikai érdekellentétek vannak, ez alól nem képez kivételt a kultúrpolitika területe sem. A fenti mondatokkal azt akartuk jelezni, hogy milyen módon gondolkodunk a kultúrpolitikáról, aminek kapcsán sokan vagy egyfajta állami pénz- és pozícióosztásra gondolnak, vagy a kultúrharc jut eszükbe. Szerintünk nem lehet célja a kulturális irányításnak egyes irányzatok vagy nézetek teljesen egyoldalú támogatása mások rovására. Gyakorlatilag a rendszerváltozás óta kultúrharcos időket élünk, ha pedig a politikai sajtó tükrében vizsgáljuk, akkor úgy tűnhet, nagyon szűk az a mezsgye, amiről a kultúrpolitika szól. Általában különböző botrányos ügyekről, a személyi kinevezések és kifizetések körüli botrányokról. Mi arra törekszünk, hogy ne csak ebből a nézőpontból tekintsünk a kultúrára, hanem szélesebb perspektívából.

Pápay György: a kultúrának nemzetgazdasági haszna is lehet

Fotó: Máté Péter

– Sokan például a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kapcsán fogalmazzák meg félelmüket, mi szerint a kormány rajta keresztül kíván mások rovására privilegizálni egyes irányzatokat, nézőpontokat.
– Az MMA körüli vita valóban nem zárult le, és ezt mint a jelenlegi egyik legfontosabb kultúrpolitikai kérdést mi sem kerülhetjük meg a szakmai munkánk során. Készítünk egy elemzést, ami az MMA körüli viták sajtóvisszhangjával foglalkozik. Lehet több szempontból is mérlegelni, hogy milyen döntés volt az MMA bizonyos jogkörökkel történő felruházása. Ez egyrészt a politikai pártok feladata, amit meg is tesznek a maguk szájíze és értékítélete szerint, másfelől a szakmáé. Fontos azonban jelezni, hogy láthatóan erősödik egy olyan igény a politika oldaláról, hogy határozottabban diszponáljon a kultúrára fordítandó források felett, de ezzel párhuzamosan mutatkozik egy olyan igény is a részéről, hogy a művészeti szférát hozzásegítse ahhoz, hogy épp a politikától függetlenebb intézményeket hozzon létre a támogatások elosztására. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy van már egy húsz éve létező sarokpontja a magyar kultúrafinanszírozásnak, nevezetesen a Nemzeti Kulturális Alap, ami véleményem szerint működőképes modell. Az intézet egyik feladata az is, hogy felhívja a figyelmet az ilyen modellek fontosságára, szerepére, és elemezze működésüket.

– Fontos, hogy az intézet adott ügyekben, mint amilyen mondjuk a pályáztatás versus kinevezés az intézményi vezető posztokra, konkrétan is állást foglaljon?
– Elképzelhető, hogy lesznek konkrét kérdések, amikben állást foglalunk, de alapvetően azt tartjuk feladatunknak, hogy háttérmunkát végezzünk. Nagyon sokszor úgy tűnik, hogy bizonyos kultúrpolitikai döntések különböző intuíciók alapján születnek, és nem feltétlenül támasztják őket alá adatok vagy körültekintő elemzések. Ez nemcsak a mostani időszakban vagy így, hanem általános jellemzőjének tűnik a kultúrpolitikai döntéshozatalnak. Véleményünk szerint ennek változnia kellene. Az említett pályáztatás kontra kinevezés kérdése abból a szempontból fontos, hogy milyen szerepet játszik a politika mint intézményfenntartó háttér egyes kulturális döntésekben. De említhetnék magam is egy aktuális vitát, ami a művészeti díjak körül zajlik.  A két említett kérdésben a személyes véleményem teljesen eltérő. A díjak esetében úgy gondolom, a korábbi konszenzus – vagyis az, hogy a különféle művészeti szervezetek által delegált döntéshozók véleménye komoly hangsúlyt kapott – működőképes volt, mert attól kezdve, hogy a politika elkezd beavatkozni, neveket cserél a listán az arra illetékes miniszter, maguk a díjak értékelődhetnek le. Az intézményvezetői kinevezések esetében azonban máshogyan látom. Az ember persze annak örülne, ha járható lenne itt is a pályázati út, de sajnos sokkal inkább az az alaptapasztalat, hogy a politika mindig megtalálta annak a módját, hogy a saját jelöltjeit ültesse az intézmények élére. Ami egyébként nem is egészen ördögtől való; nagy költségvetésű intézmények esetében jogos igénynek tűnik, hogy a fenntartó meghatározza, kire bízza azok vezetését.

– Melyek voltak ön szerint az időszak legfontosabb kultúrpolitikai eredményei?
– Talán nem tűnik túlzottan pártos megállapításnak, hogy ez a kormány meglehetősen nehéz gazdasági helyzetben vette át az országot. A kultúrpolitika első két évét is alapvetően egyfajta szinten tartás határozta meg. Az ez évi költségvetésben hosszú idő óta először emelkedett a kulturális államtitkárság költségvetése, és számos más költségvetési soron szerepelnek a kultúrára fordítható források. De az magának a kultúrpolitikának a természetét is mutatja, hogy a kormányváltás óta eltelt időszakban a kulturális kormányzat tevékenysége nagyon sok esetben reaktívnak tűnt, és olyan ügyek uralták a kultúrpolitika első vonalát, amik gyakran személyi jellegű döntésekhez kötődtek. Miközben számos fontos változásról nem igazán esett szó, mert nem lépték át az ingerküszöböt. A Budapest Music Center átadása is mutatja, hogy az állami források elosztása körül látványos csatározásokon túl megjelenhetnek mecénások, magánszemélyek, akik hajlandóak áldozni a kultúrára, és akik mellé adott esetben az állam is odaáll. Visszatérve a kérdésre: számos olyan terv indult el, mint például a múzeumnegyedé, amik sikeressége csak hosszú távon lesz majd megítélhető. Ki kell természetesen emelni a Művészeti Akadémiával kapcsolatos döntést, ami valószínűleg folyamatosan izgalomban tartja magát a kulturális szférát, és éppen ezért most még ezt is nehéz megítélni.

„A kulturális teljesítmények jobban el tudnak helyezni egy országot az európai térképen”

Fotó: Máté Péter

– Mennyire állja meg a helyét az a vélemény, hogy a magyar kulturális élet működése túlságosan is államfüggő?
– Nem alaptalanul alakult ki ez a kép, hiszen nagyon kicsi és nyelvileg zárt kulturális piacról van szó. Ahol állami szerepvállalás van, ott megerősödik az a mentalitás, hogy a kulturális szféra szereplői megszokják és el is várják az állami források meglétét. Az biztos, hogy az állam teljes kivonulása összeomláshoz vezetne ezen a területen. Viszont, különösen a mostani gazdasági helyzetben, nem tűnik fenntarthatónak az a gyakorlat sem, hogy minden kulturális kezdeményezést az állam finanszírozzon. Olyan helyzet volna optimális, hogy az állam vagy különféle jó kezdeményezések mellé áll, vagy ösztönzést ad olyan művészeti-kulturális projektekhez, amik aztán egyre inkább képesek lesznek megállni a saját lábukon.

– Hogyan lehet megértetni a mindenkori kormánnyal, hogy a kultúra támogatása nem kidobott pénz?
– Amennyiben egy kormány valóban minőségi kultúrát támogat, nem tudja pontosan kiszámítani, hogy mi is lesz az a „termék”, ami ennek hatására létrejön. Továbbá azt is nehezen tudja megjósolni, hogy ennek milyen hatása lesz a szélesebb közegre. A kultúra ezért nagyon nehéz politikai terep a mindenkori kormányok számára, hiszen nagyon könnyű megmondani, hol lehet veszíteni a kultúrán. Ha mondjuk egy új színházépületet nem kedvezően ítél meg a többség, akkor a politika máris úgy érezheti, hogy feleslegesen fordított nagyobb összegeket egy bizonyos területre. Ezzel szemben nehéz elképzelni olyan helyzeteket, amikor a kultúra egyértelműen politikai nyereséget hoz, legfeljebb egy avatási szalag átvágása tűnhet annak. Hosszú távon azonban mindenképpen van olyan hozadéka a kultúrának, ami nem csak hasznosnak, hanem egyenesen elengedhetetlennek is mondható a mai európai színtéren. Az, hogy egy országnak milyen a kultúrája, nagyban hozzájárul annak megítéléséhez, és a kulturális teljesítmények jobban el tudnak helyezni egy országot az európai térképen. De a nemzetgazdasági haszonról sem szabad elfeledkezni, hiszen a kulturális látnivalók, programok a turisztikai versenyképességet is fokozhatják.

– Az intézet elsőként az e-könyv-piac lehetőségeiről rendez kerekasztal-beszélgetést. Miért erre a témára esett először a választásuk?
– Itt is szellemi örökségünk megőrzéséről van szó. Az olvasási szokások alapvetően változnak, és az írott szó megőrzése ebben az új mediális környezetben nagyon fontos kérdés. Az államra ez esetben elsősorban a megfelelő jogszabályi környezet kialakításának feladata hárul, ám ez nem olyan egyszerű. Alapvetés az e-könyvek piacával kapcsolatban, hogy túl magas az áfatartalmuk, de a vonatkozó uniós irányelv miatt nem lehet a könyvek kedvezményes áfáját alkalmazni az elektronikus szolgáltatásként kezelt termékre. Ehhez még társul az a probléma is, hogy nálunk nincs meg az a vásárlóerő és az ehhez kötődő mentalitás, ami kedvezne a legális e-könyv-piac megerősödésének a letöltések rovására. Szeretnénk, ha a beszélgetésen kirajzolódnának a szakma számára fontos kérdések, olyanok is, amelyek számunkra is újabb kutatási irányokat kínálnak majd.

– A névválasztás mennyire tükrözi a konzervatív értékrend iránti elkötelezettséget?
– Vannak intézetek, amiket személyekről neveztek el, a kultúrpolitika kapcsán ezért kínálkozhatott volna például Klebelsberg Kuno neve, de már annyi szervezet kötődik ehhez a névhez, hogy inkább más utat választottunk. Olyan fogalmat kerestünk, aminek van kapcsolódási pontja a kultúrához, és van többletjelentése is. Az örökség attól tud örökség lenni, hogy továbbadják a következő generációknak is. A névválasztás ezt a jövő iránti nyitottságot is kívánja sugallni. A mostani politikai vitákban is gyakran előkerül, hogy mennyire fér össze a kultúrában rejlő innovatív potenciál és a konzervatív szemléletmód, vagy hogy a politikai konzervativizmus és a kulturális konzervativizmus feltételezik-e egymást. Én úgy látom, hogy a kettő alapvetően elválasztható egymástól.