Karpowicz: a popkultúrában bármelyik idióta érhet el sikereket

A Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk Ignacy Karpowicz lengyel íróval, aki már falun érzi otthon magát, és véletlenül lett Etiópia szerelmese.

– Most viszont falun él, és ha jól tudom, nem sok civilizációs luxust enged meg magának.
– Tanulmányaim idején és egy ideig utána is hősies, nagyon intenzív nagyvárosi életet folytattam. Rengeteg ismerős, rengeteg kultúra és sok-sok alkohol, nem ritkán reggel hatig. Amikor megjelent az első könyvem, és kiderült, hogy esetleg meg is élhetek az írásból, akkor rájöttem, hogy nem maradhatok a városban. Valójában nem is egy, hanem két faluban élek. Nyáron egy olyan faluban, ahol a vizet valóban a kútról kell hozni, nincs áram, és a kert végében van csak mellékhelyiség. Ez a dél-lengyelországi falu egyébként elég közel található ahhoz a faluhoz, ahová szintén felnőtt fejjel költözött az önöknél is jól ismert Andzej Stasiuk. A másik faluban viszont, ahol a hidegebb évszakokat töltöm, van minden, víz, áram, még internet is, és még fát se kell vágni. Most, hogy már pár éve falun élek, nem tudom elképzelni, hogy visszaköltözzek a városba. Nagyon kevés úgymond az életerőm, és a város azt is pillanatok alatt kimeríti.

Az író úgy érzi, Budapest passzol hozzá

Fotó: Székelyhidi Balázs

– A környezetváltozás hatott az írására is, például Tolsztojhoz hasonlóan hirtelen felfedezte a paraszti élet értékeit?
– Igazából nem, hiszen tulajdonképpen az összes könyvem nagyvárosban játszódik. De lehet, hogy ha a városban élnék, annak éppen az lenne a hatása, hogy egyáltalán nem írnék semmit. Most azonban van egy regényötletem, ami valószínűleg falun fog játszódni. Ahol lakom, a település legszélső utcájában van egy ház, abban egy hetvenéves öregasszony lakik az ötvenvalahány éves fiával. Évek óta ismerem őket, tőlük veszem a tojást és a tejet. Az asszony özvegy, a fiának sosem volt felesége, ezért csúfolják. Érdekes módon ez a fiú végez el bizonyos nőknek szánt feladatokat a faluban, például ő igazgatja el a virágokat a templomi oltáron. Egyszer mentem hozzájuk vásárolni, és nevetést hallottam kiszűrődni a házukból. Bementem, és megkérdeztem, hogy zavarhatok-e, hiszen úgy hallom, vendégeik vannak. Erre az asszony azt felelte, hogy nagyon rossz a keringése, ezért a fia időnként megcsiklandozza a talpát. Rájöttem, engem érdekel ez a furcsa, de nagyon mély érzelmi viszony az anya és a fiú között.

– Egyszer úgy nyilatkozott, a popkultúra helyettesíti ma a vallást. Mire gondolt pontosan?
– Egyfelől a popkultúra ostoba, lapos, tele van valóságshow-kkal. Másfelől azonban van két nagyon érdekes tulajdonsága. Egy: a popkultúra a létező legdemokratikusabb elképzelés, hiszen „feltalálása” előtt ahhoz, hogy az ember valamiben sikert érjen el, tehetségesnek kellett lenni. A popkultúrában bármelyik idióta érhet el sikereket. Kettő: a vallásnál sokkal hatékonyabban fékezi meg az agressziót. Nem a közvetlen, emberek közötti agresszióra gondolok, hanem a magasabb szintekről, az államok közötti agresszióról vagy a népirtásról. Miközben a popkultúra mégiscsak sok vonását átvette a vallásnak.

Egy kedves mizantróp

Fotó: Székelyhidi Balázs

– Egy interjúban azt mondta, azért is él magányosan, mert túl sok érzelmet igényelnek a regényhősei, akikkel egész nap együtt van. Az ön hősei viszont nem éppen rokonszenves figurák.
– Ez valóban így van, és elő is szokott kerülni az a kérdés, hogy miért nincsenek pozitívabb hőseim, és miért van a legtöbbnek valamiféle visszataszító tulajdonsága. De hát a világ mégiscsak úgy néz ki, hogy minden ember, akit szeretek, vagy aki engem szeret, rendelkezik rossz tulajdonságokkal. Épp ezért adódik mindig az a nehézség, hogy valakit a rossz és kevésbé szeretetre méltó tulajdonságaival együtt tudjunk szeretni és elfogadni. Egyrészt engem nem érdekelne az a világ, ahol mindenkit elvakít a szerelem és nem látják egymás rossz tulajdonságait, másrészt nem hiszem, hogy ez a világ létezik. Az ember nem más, mint adott tulajdonságok csomagja, és a pakknak legalább a fele nem kellemes.