A magyar szabadságért harcoltak Kovács István könyvének lengyel hősei

2013. május 28-án kedden mutatják be a Lengyel Intézetben Kovács István „Egy a lengyel a magyarral” – A szabadságharc ismeretlen lengyel hősei című kötetének második, javított kiadását.

A könyv, ahogy címében is ígéri, ismeretlen lengyel hősöket kelt életre a szabadságharc idejéből. Közlegények, altisztek, főtisztek bukkannak fel a kötetben, történelmünk közismert színhelyei elevenednek meg lapjain, sőt a nagyvilág magyar vándoraiként távoli vidékekre is csábítják az olvasót.

Kovács István (1945) költő, történész, diplomata. Mint költő a Kilencek tagjaként az Elérhetetlen föld című antológiában mutatkozott be 1969-ben. Kutatási területe a 19. század első felének magyar–lengyel kapcsolatai, különös tekintettel a szabadságharc lengyel résztvevőire. Számos könyve jelent meg e témakörben. Nemrégiben a lengyel tudományos akadémia tagjává választották.

„Miután Magyarország és Ausztria között 1848. október 3-án kitört a nyílt háború, szinte természetes, hogy Zsurmay (eredeti nevén Leopold Żurmański) huszonhárom nappal később élére állt a Vilmos huszárezred alezredesi osztálya Zbarażból hazatérni akaró 2. századának. A tarnopoli sztaroszta jelentése szerint egyenesen Zsurmay buzdította szökésre a huszárokat

Kalandos hazatérésüket riporteri hűséggel rögzítette Eötvös Károly a Százhetvenöt huszár című elbeszélésében, amelynek tényanyagát Hermann János beszámolóiból merítette, aki a 10. Vilmos huszárezred fent említett századában szolgált őrmesterként, s fontos szerepet játszott a szökés előkészítésében. Hermann az 1860-as évek második felében Eötvös Károly kérésére leírta hazatérésük krónikáját, amelyet elküldtek Jókainak, aki azt Baradlay Richárd kapitány Bécs alól Morvaországon keresztül hazaszökött századának történeteként dolgozta fel A kőszívű ember fiaiban. A Nyolcvan huszár című film is részben a Vilmos huszárezred történeteinek 1848-as őszi epizódjait jelenítette meg.

Eötvös Károly is aláhúzza, hogy ilyen távolságból a vállalkozásnak azáltal lehetett esélye, hogy a Galíciában ekkor még legálisan működő lengyel nemzeti gárdák, nemzeti tanácsok és magyarbarát bizottságok beavatott tagjai pénzzel, vezetőkkel, élelmet biztosító közvetítőbázisok megszervezésével (vagyis nemesi udvarházak beszervezésével) támogatták a hazatérő huszárokat.

Zsurmay, minden bizonnyal tagja volt a területi magyarbarát bizottságnak, de döntéséhez az is hozzájárulhatott, hogy éveken át az alezredesi osztály 2. századában szolgált őrmesterként.” (részlet a könyvből)