Drogosok, őrültek, sorozatgyilkosok

A Tajtékos napok című film kapcsán ismét fellángolt a vita az irodalmi alapanyagok megfilmesíthetőségéről. Lássuk, hogyan sikerültek az ilyen filmek eddig.

Ragyogás

A rajongók minden idők egyik legjobb Stephen King-adaptációjaként tartják számon, pedig vajmi kevés köze van a regényhez, s a filmet az író maga szinte megtagadta. A rendezőt azonban nem Stanley Kubricknak hívnák, ha nem teljesen öntörvényűen állt volna hozzá a legnépszerűbb kortárs amerikai horroríró regényadaptációjának. King mindig is a belső lelki állapotok, vívódások, a képzelet és a valóság összemosódásának elmesélésében volt erős, s ebben a tekintetben a Ragyogás sem kivétel. Kubrick pedig – ugyan saját feje után menve – a főhős (Jack Nicholson briliáns alakításában) monotóniába való beleőrülésének folyamatát ábrázolta vizuálisan ragyogóan a vásznon úgy, hogy pontosan látjuk és átérezzük az elme megbomlásának stációit.

Száll a kakukk fészkére

Egy elmegyógyintézet őrültjeinek mindennapjait mindig nehéz vászonra vinni, ha nem csak vicsorgó, nyáladzó embereket akarnak mutatni. Azt a folyamatot pedig, ahogy egy normális emberből „zöldséget” csinálnak, szinte lehetetlen. Ettől is briliáns Milos Forman Ken Kesey-adaptációja, no meg attól, hogy a regény olyan szürreális elemek sorát vonultatja fel, amitől konkrétan megfoghatatlan egy cselekményszerkezetben a történet. A csehszlovák emigráns viszont értő kezekkel fogta a letisztított forgatókönyvet és úgy sikerült vászonra vinnie a sokszor elmében zajló kalandokat, hogy a végeredmény egy ragyogó, és teljesen kézzelfogható kórházdráma, hús-vér emberekkel és problémáikkal, valamint az azokra nem adható adekvát válaszokkal.

Félelem és reszketés Las Vegasban

Hunter S. Thompson sportújságíró drogmámoros kalandjai valódi Mount Everestként magasodtak a filmkészítők előtt, végül a nyolcvanas-kilencvenes évek fantázia-szakértője, Terry Gilliam vállalta magára az adaptáció elkészítését. A fantázia és a valóság összemosódása, a drogos delírium képi ábrázolása talán sosem volt hitelesebb a hasonló élményeken átesők szerint. Gilliam pedig csupán a vizualitásra koncentrált, mivel a regény kellőképpen zavaros volt ahhoz, hogy ne lehessen koherens történetet fabrikálni belőle. Így a Félelem és reszketés Las Vegasban nem is elsősorban egységes moziként, hanem állapotábrázoló kísérleti filmként igazán emlékezetes.

Rekviem egy álomért

Még egyszer a drogokról, igaz, annak egy másikfajta ábrázolási oldaláról. A Rekviem egy álomért Huber Selby Jr. regényének adaptációja, és a drogozás árnyoldalát egy Canossa-járáson keresztül ismerteti. A film főhősei pedig felülnek a hullámvasútra, és az eufóriától eljutnak az önpusztító nyomorig. Ezt a hullámzást adja vissza remekül Darren Aronofksy filmje, aki egyrészt a drogos állapot bemutatását igyekszik hitelesen visszaadni (a drog hatásának kifejtését külön redundáns képekkel nyomatékosítva), másrészt sikerrel próbálja a pusztulás beteljesülésének fázisait fizikailag és pszichésen átadni. Sokak szerint ezért minden idők legjobb és legkifejezőbb drogos filmje a Rekviem egy álomért. De hogy a valaha készült egyik legnyomasztóbb mozi, az egészen biztos.

Apokalipszis most

Rengeteg támadás érte Francis Ford Coppola monumentális Apokalipszis mostját, de már akkor úgy nyilatkozott számos, Vietnamot megjárt katona, hogy azért szereti a filmet, mert jól kifejezi azt a káoszt és őrületet, ami a hadszíntéren volt. Kétségtelen, hogy józanul végiggondolni és bemutatni a vietnami háborút hatalmas feladat, Coppola ezért szürreális és szimbolikus képek sorával igyekezett az ottani állapotokat, a katonák lelkiállapotát bemutatni. Teljes sikerrel. A Wagnerre harcba induló helikopterraj, a mindenáron szörfözni akaró parancsnok, a kártyalapokkal megjelölt holttestek mind ilyen referenciák. És ettől válik maróan élessé Joseph Conrad regényének feldolgozása.

A bárányok hallgatnak

Thomas Harris regényéből készülhetett volna egy snassz bűnügyi mozi, sorozatgyilkossal, őrült börtöntöltelékekkel, és egy áldozatnak ható zöldfülű nyomozólánnyal, aki aztán végül felnő a feladathoz. Jonathan Demme azonban a hollywoodi fősodorral szembemenve azokra a pszichés részletekre koncentrált gyilkosos történetében, amiket a legtöbbször nem szoktak ábrázolni, mert roppant nehéz bemutatni. Demme thrillere, A bárányok hallgatnak ezért minden idők egyik legjobb bűnügyi adaptációja, színészei ezért mentek „mennybe” alakításukkal, és ezért nem sokat érők a folytatások, ahol ez az ihletett pillanat egyszer sem köszön vissza. A bárányok hallgatnakban ezért sem a sorozatgyilkos személye a fontos, sokkal inkább a Clarice Starling és Hannibal Lecter közötti pszichológiai játszadozás, amely azért rávezet a gyilkos kézre kerítésére, s persze van egy hús-vér elkövető, aki nem mellesleg aberrált és gonosz, jó elfogni.

Charlie és a csokigyár

Roald Dahl fantáziadús meséi azért népszerűek Amerikában, mert alaposan megmozgatják a gyerekek képzeletvilágát. A valószínűtlenség olyan magas fokon jelenik meg bennük, hogy azt vászonra képzelni sem egyszerű, megvalósításához pedig sokáig nem is állt rendelkezésre a megfelelő technika. A CGI világában ez az akadály elhárult, az olyan ragyogó mesélő, mint Tim Burton pedig még a legképtelenebb lidérceket is képes láthatóvá varázsolni. Burton Charlie és a csokigyár című meséjére sokan talán legyintenek, de annak vizuális kivitelezése egyszerűen lenyűgöző. A csokigyár és lényei legalább annyira kreatívak, mint Willy Wonka figurája. És hát hány gyerek ismerte be titkon, hogy ő még nem is képzelte ennyire sokszínűnek képzeletében a csokigyárat, bezzeg Burton és a digitális varázslata!

Kedvenc filmtörténeti csokrainkért katt ide, de izibe!