A céltalanul lézengő vagy a színpadok környékén álldogáló sokaságot elnézve kétségesnek tűnt, hogy a rendezvény eredeti üzenete mindenkit egyformán ragadott volna meg. Még a valódi érdeklődő is zavarba jöhetett a rengeteg sátor láttán. Nem volt egyszerű rendet tenni a heterogén forgatagban: az Amnesty International mellett a Fogyasztóvédelem, a Piréz Műhellyel szemben a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, ökosátor és biodiverzitás, Európa-kvíz és pálinkaház. A sokszínűség talán éppen a célszerűség rovására érvényesült.
Persze felesleges túl nagy elvárásokkal közelíteni egy eseményhez, ami a Sziget és egy falusi majális ötvözetére emlékeztet leginkább, azok minden hátrányával. Egyetlen dolog számított, hogy a közönség jól szórakozzon, vagy legalább elveszítse a fonalat néhány órára. Ebben pedig senkinek nem kellett csalódnia.
A programokat jó érzékkel állították össze, a koncertek nem ütötték egymást, nem nyomták el a beszélgetéseket, és bár a helyszín nem biztosított hatalmas mozgásteret, a hiperaktív gyerekek jól megfértek a részeg turistákkal úgy, hogy egyik csoport sem zavart bele a műsorok élvezetébe. A fellépők névsorába sem lehetett belekötni, különösen egy ingyenes rendezvény esetén. A Pódiumszínpad produkciói kiegyensúlyozták a Nagyszínpad koncertjeit, ez utóbbiak pedig a délelőtti gyerekműsortól a Kiscsillag fellépéséig valóban minden korosztályt és ízlést kielégíthettek. És még az eső is csak egyszer eredt el.
Ennek ellenére nehezen lehetett feledtetni a rendezvény hibrid karakterét. Hiába vonultak fel a kötelező fesztiválkellékek, a vizezett sör habján finoman megülő por, a visszafogott vizeletszag a levegőben, a kihagyhatatlan jelmezek a kötelező kiegészítőkkel, egyértelmű volt, hogy ez nem egy fesztivál. A programok miatt azonban mégis több, mint valamiféle információs nap. A város közepén valahogy mintha mindenki csak éppen arra járt volna, és egy pillanatra megállt, hogy belenézzen a koncertekbe. Talán épp ez volt a cél, mindenesetre az átmenetiség kissé jellegtelenné tette az egészet.
