Háy János: Egy rossz világban minden gyanús

Háy János új könyve, A mélygarázs olyan negatív, hogy az olvasása közben végig úgy éreztem, mintha vernének.

A társadalomkritika volt az a szó, amelyet a szerelmi háromszög után a legtöbbször emlegettek a kötettel kapcsolatban a megjelenése előtt. Ezt a pavlovi reflexet valószínűleg a férfi főhősnek a kötet közepén trónoló terjedelmes monológja váltotta ki az elemzőkből, és valóban van itt minden, ami a kortárs világ hanyatlására utal: ész nélküli fogyasztás, élethazugságok, a fejlődő országok kizsákmányolása, pazarlás, érintőlegesen kirekesztés is. És persze a főhős, aki átlát a szitán.

Számos olyan dolog elhangzik ebben a monológban, amire első olvasásra mi is buzgón bólogatunk, miközben néha eszünkbe jut az is, hogy az őszinte kétségbeesés ellenére mindez talán egy kicsit közhelyes. Érdemesebb kívülről szemlélni a bukott férj és bukott fizikus figuráját, aki – amellett, hogy vannak jó észrevételei – finoman szólva is üldözési mániás. „Az egész világ felesküdött arra, hogy kegyetlenül megnehezítse az életedet Minden gyanúba keveredett, s ami nem gyanús, na, az a leggyanúsabb... Mert ez egy olyan menthetetlenül rossz és reménytelen világ, amilyen rosszat és reménytelent csak el lehet képzelni.”

A férfi tragédiája, hogy valóban többet vesz észre a körülötte lévő valóságból, mint mások, de elvész a részletekben. A vágya „hogy lássa a világot egészben ne apró részecskéire bontva” nem teljesül, az igazságmorzsákból összeesküvés-elméletek lesznek. Nem érzi magát jobban attól, hogy összefüggéseket tár fel, és attól sem, hogy ledobja magáról a társadalom által rárakott koloncokat.

A családban, a társadalomban való lét valóban sok kompromisszumot követel, bizonyos szempontból korlátozza az egyén önállóságát. A semmi mellett dönteni viszont lehetetlen. A mélygarázsba is magával viszi az ember a világot, és a történet azért torkollik tragédiába, mert a narrátor nem bírja elviselni, hogy valaki más – ha hazugságok és kompromisszumok árán is, de – továbblépett, választott valamit.

A könyvből kiolvasható korkritikánál sokkal érdekesebb a nők – a szerető és a feleség – és a férfi látásmódja közötti különbség. Mintha Weöres Sándor A nő című versét ültette volna át – végletes változatban – a gyakorlatba Háy. A női szereplők kizárólag az érzelmek felől képesek értelmezni a világot, és ezért sokszor be is csapják magukat, menekülnek az igazság elől.

A szerető azzal hitegeti magát, hogy a férfi képes lesz őt választani, a feleség azzal, hogy a család érdekében rendezte a dolgokat úgy, ahogy. A szerencsétlen férfinek pedig nem nagyon van választása: az egyik nő rosszkor, a másik nő rosszul szereti, s bár mindketten azt szeretnék, hogy őket válassza, jól választani lehetetlen, és ennek a terhét a férfi viseli.

Kár, hogy hiányoznak a műből azok a mozzanatok, amelyek Háy János sok korábbi művének otthonosságát megadták. A Dzsigerdilen sajátos történelmi mesevilágához, A bogyósgyümölcskertész fia vagy A gyerek díszleteihez, szereplőihez is könnyen tudtunk kötődni. A mélygarázs szereplőinek viszont – néhány homályos, szimbolikus helyszínt leszámítva, mint a tengerpart, az egyedülálló nő lakása vagy a mélygarázs – jóformán csak belső világa van.

(Háy János: A mélygarázs. Európa Könyvkiadó, 2013. 268 oldal)