Amerikában két „golden age” is adatott a „comic bookok” műfajának. A negyvenes-ötvenes, illetve a hetvenes-nyolcvanas évek. A DC–Marvel univerzumok mára hatalmas szórakoztatóipari konszernekké nőtték ki magukat, a képregények világa a szélesvásznat is meghódította. A képregény-adaptációk hosszú évek óta folyamatosan döntik a nézettségi (és ezzel együtt a bevételi) rekordokat az Egyesült Államokban. Ha úgy tetszik, a képregény „expanded universe”-e – a rajzfilmekkel, filmekkel, játékokkal kiegészült széles franchise-ok révén – ma éli harmadik aranykorát külföldön.
Ezzel áll szemben az a kicsinyke szeglete a világnak, ahol a hatvanas években létrejött a magyar képregény. A Zórád Ernő–Korcsmáros Pál–Sebők Imre alkotta, később több alkotóval kiegészült „triász” saját munkásságát mindennek tekintette, csak aranykornak nem. Pedig a mai állapotokból, a 2000-3000 példányban eladott képregények világa felöl szemlélve az ő több százezres publicitásuk és országos ismertségük elérhetetlen magaslatnak tűnik. Ők mindannyian többre vágytak, mint amit akkor elértek. Festők, grafikusok, „igazi” művészek akartak lenni, de vagy anyagi okok, vagy politikai nyomás miatt sosem lehettek azok, és meg kellett elégedniük azzal, hogy „csak” képregényt rajzolhatnak. A legtöbben életükben soha nem gondoltak arra, hogy később nevük egy triász részeként lesz emlegetve, és fiatal képzőművészek, alkotók tekintenek rájuk mesterükként, lapozgatják, nézegetik műveiket az inspiráció forrásaként. Az ő „apoteózisuk” talán a rendszerváltás utáni kor egyik legszebb és legmegérdemeltebb momentuma, tartós igazságtétel.
A Hegyvidék Galéria mostani tárlatán különösen közel kerülhetünk ezekhez a művekhez. A szervezők jóvoltából azon ritka alkalmak egyike ez, amikor főleg az eredeti, kézzel rajzolt lapokban gyönyörködhetünk. A sérülékeny és finom régi fóliókat viszonylag ritkán láthatjuk kiállítva, s valószínűleg ezek az alkalmak is egyre ritkulni fognak. A többnyire 40-50 évvel ezelőtt készült munkák tartósítása tetemes összegekbe kerülne. (Az egyik elsődleges megoldás a papírok savtalanítása, a pauszlapok tartósítása kellene, hogy legyen, méghozzá sürgősen.) Ez alkalommal objektív módon is megvizsgálhatjuk a megbecsülés és elismerés okait. Közel hajolva a rajzokhoz láthatjuk a rajzoló közvetlen keze nyomait. A szakmai tudás lenyűgöző. Bármelyik kortárs képzőművész számára megsüvegelendő és lenyűgöző az a rajzi biztonság és profizmus, amit a régi mesterek eddig oly lenézett munkáin látunk. A bravúros technikai tudás azonban egymagában nem elegendő ahhoz, hogy valóban művészi értéket adhassunk ezeknek a lapoknak. Ha azonban emellé vesszük azt a széles körű műveltséget, dramaturgiai érzéket, bravúros karakterkezelést és elképesztő, a technikai részletekre és megoldásokra is kiterjedő kreatív fantáziát, amivel párosul ez a biztos kéz, egészen méltán érezhetjük jogosnak a talán túl későn, főleg az első generáció halála után jött elismerést.
