– Hogyan birkózott meg karakterével és a konfliktussal, amellyel a történetben szembesült?
– Nem volt felkészülési időm, mert néhány nappal a kiválasztásom után már el is kezdtünk forgatni. A történelmi háttérről próbáltam új információkat szerezni például dokumentumfilmekből, de a legtöbbet a rendezővel, Cate Shortlanddal való beszélgetések segítettek. Ő pontosan tudta, hogy a karakteremnek hogyan kell viselkednie, mit gondol, és mi motiválja. Ez volt az első filmszerepem, tehát minden tekintetben új volt számomra a helyzet, aztán két hét után már elkezdtem felvenni a karaktert, s úgy éreztem, ahogy ő érzett. Ilyenkor például összeszorult egy-egy jelenetnél a gyomrom, s nem akartam azt mondani, amit a szerep szerint mondanom kellett volna. Aztán rájöttem, hogy nem ítélhetem meg a karakteremet, akit eljátszok, mert amint ezt teszem, természetes ellenállás alakul ki bennem, és az alakítás természetellenes lesz, ami kioltaná a színészetet. Ez pedig ennél a karakternél különösképpen fontos, hiszen hamis ideológiával van átitatva.
– A filmnek és szerepének köszönhetően sikerült jobban megértenie, hogy mi motiválta akkoriban a nácizmussal azonosuló tömegeket?
– Ezt nagyon nehéz megérteni, főleg ennyi idő távlatából. Dédnagymamám sokat mesélt a korról, tapasztalatairól, de számomra ez már olyan távoli múlt, amelyről csak a történelemkönyvekből olvasunk és tanulunk. Tudom, hogy történelmi léptékben hatvan év nem tekinthető olyan soknak, de számomra elképzelhetetlenül távolinak tűnik mindez. Amikor befejeztük a forgatást, olyan érzésem volt, mintha időutazáson mentem volna keresztül, a tapasztalataim annyira konkrétnak tűntek.
– A közelmúltban készült filmek láthatóan segítenek a német társadalomnak a múlttal való szembenézésben. Ön szerint a németek végleg leszámoltak már a démonaikkal?
– Természetesen. Az én korosztályom már valóban csak könyvekből ismeri a múlt eme fejezetét, igaz, sokat beszélünk róla, jelentőségéhez pedig kétség sem férhet. Ami a Loréban más a kortárs háborús német drámákhoz képest, hogy szakít a sztereotípiákkal és a konvencionálissá formálódott kollektív emlékezet képeivel és toposzaival. A Lore ráadásul az első olyan, e témában készült alkotás, amely az elkövetők oldaláról, a gyermekek nézőpontjából és a fiatalok számára érthető módon beszél a háborús traumáról. Nem is emlékszem, hogy az irodalomban például találkoztam volna ezzel a perspektívával. Filmben talán a Hannah Arendt emlékeztet a Loréra, amely a filozófus és politológus Arendt életéről szól, aki a The New Yorker magazinnak tudósított a náci Adolf Eichmann háborús peréről.
– Mennyire tekinthető időszakos kalandnak a színészet az életében? Szeretne ezután a pályán maradni?
– Ebbe a forgatásba úgy kerültem, hogy korábban többször felléptem gyerekeknek szervezett balettprodukciókban. Élveztem a színpadon való szereplést, és a szerepem közelebb állt a színészethez, mint a baletthez. A balett-tanárom maga is színész volt, ő adott néhány elérhetőséget ügynökségekhez, és biztatott, hogy próbáljam ki magam színészként. Így kerültem a Loréba, s most kinyílt számomra a világ. Ezt mutatja a berlini Shooting Stars-meghívás is, illetve hogy számos forgatókönyvet és ajánlatot kaptam már az ügynökömön keresztül. Most már kijelenthetem, hogy színész szeretnék lenni. Legközelebb pedig éppen Magyarországon fogunk április–májusban előkészíteni egy új filmet az izlandi Baltasar Kormákurral.
| |
| Saskia Rosendhal |
– A filmnek és szerepének köszönhetően sikerült jobban megértenie, hogy mi motiválta akkoriban a nácizmussal azonosuló tömegeket?
– Ezt nagyon nehéz megérteni, főleg ennyi idő távlatából. Dédnagymamám sokat mesélt a korról, tapasztalatairól, de számomra ez már olyan távoli múlt, amelyről csak a történelemkönyvekből olvasunk és tanulunk. Tudom, hogy történelmi léptékben hatvan év nem tekinthető olyan soknak, de számomra elképzelhetetlenül távolinak tűnik mindez. Amikor befejeztük a forgatást, olyan érzésem volt, mintha időutazáson mentem volna keresztül, a tapasztalataim annyira konkrétnak tűntek.
– A közelmúltban készült filmek láthatóan segítenek a német társadalomnak a múlttal való szembenézésben. Ön szerint a németek végleg leszámoltak már a démonaikkal?
– Természetesen. Az én korosztályom már valóban csak könyvekből ismeri a múlt eme fejezetét, igaz, sokat beszélünk róla, jelentőségéhez pedig kétség sem férhet. Ami a Loréban más a kortárs háborús német drámákhoz képest, hogy szakít a sztereotípiákkal és a konvencionálissá formálódott kollektív emlékezet képeivel és toposzaival. A Lore ráadásul az első olyan, e témában készült alkotás, amely az elkövetők oldaláról, a gyermekek nézőpontjából és a fiatalok számára érthető módon beszél a háborús traumáról. Nem is emlékszem, hogy az irodalomban például találkoztam volna ezzel a perspektívával. Filmben talán a Hannah Arendt emlékeztet a Loréra, amely a filozófus és politológus Arendt életéről szól, aki a The New Yorker magazinnak tudósított a náci Adolf Eichmann háborús peréről.
– Mennyire tekinthető időszakos kalandnak a színészet az életében? Szeretne ezután a pályán maradni?
– Ebbe a forgatásba úgy kerültem, hogy korábban többször felléptem gyerekeknek szervezett balettprodukciókban. Élveztem a színpadon való szereplést, és a szerepem közelebb állt a színészethez, mint a baletthez. A balett-tanárom maga is színész volt, ő adott néhány elérhetőséget ügynökségekhez, és biztatott, hogy próbáljam ki magam színészként. Így kerültem a Loréba, s most kinyílt számomra a világ. Ezt mutatja a berlini Shooting Stars-meghívás is, illetve hogy számos forgatókönyvet és ajánlatot kaptam már az ügynökömön keresztül. Most már kijelenthetem, hogy színész szeretnék lenni. Legközelebb pedig éppen Magyarországon fogunk április–májusban előkészíteni egy új filmet az izlandi Baltasar Kormákurral.
| Az út |
Az ausztrál Cate Shortland a Lore című filmmel Rachel Seiffert regényét adaptálta vászonra, s benne nem a második világháborúra, hanem annak utóhatásaira koncentrált. Történetében azt igyekszik feldolgozni, hogy miképp szembesül a valósággal és a hamis ideológiával egy náci családban felcseperedő lány a világégés után. Lore kistestvéreivel indul gyalog egy több száz kilométeres útra hamburgi nagyanyjához, s ez a Canossa csak egy zsidó fiú segítségével sikerülhet. Az út során morális dilemmák sorával kell megbirkóznia, s egy olyan belső utazás kivetülésének lehetünk szemtanúi, amelyben csak fájdalom, bánat és borzalom lehet az utazó(k) osztályrésze. Shortland rendezéséről azonban sokszor nem lehet eldönteni, hogy a végeredmény szándékos koncepció, vagy a tehetsége korlátozott. A Lore nagy nyereménye azonban a címszereplő Saskia Rosendahl: minimalista játékával és puszta jelenlétével jobban kifejezi az elfojtott feszültségeket és indulatokat, mint a lírainak szánt természeti szimbólumok. A Loréból ezen túl azért nem hiányozhat a témától elválaszthatatlan kegyetlenség és brutalitás, amivel a film visszavonhatatlanul nyomasztóvá válik. |
