Alföldi Róbert eléri a célját a Kőműves Kelemennel

Sokunknak sosem volt kérdéses, aktuális-e még a 16. századi ballada a Déva várát építő kőművesekről. Alföldi Róbertnek sem az. Kritika és képgaléria.

Vári Bertalan koreográfiái kellemesen ötvözik a néptánc hagyományait a mai kor elvárásaival, amely öltönyös változatban oldja az egyébként lüktető feszültséget. A vándor (Blaskó Péter) ironikus szerepe is ezt a célt szolgálja, amelyet rendkívül szuggesztív módon képvisel. Stohl András Kőműves Kelemene emlékeztet az ifjú Hegedűs D. Gézáéra, talán azért, mert ez a szerep annyira adja magát. Nem énekel rosszul, kisebb hibáit pedig feledteti hiteles színészi játékával. Erős alakítás még Boldizsáré (Hujber Ferenc), és Radnay Csilla Annája is emlékezetes annak ellenére, hogy viszonylag rövid időt tölt „élve” a színpadon, a többit egy plexipulpitusba zárva, véresen. Maga a gyilkosság is erős hatású, a felhergelt csürhe meggyalázza Annát, akit végül maga Kelemen „ment” meg a további szenvedéstől, amikor kiszabadítja elállatiasodott társai keze közül és gyorsan elvágja a torkát. Bár a darab emiatt korhatáros, ezek a jelenetek annyira szimbolikusak, hogy még egy átlag japán rajzfilm brutalitásával sem érnek fel.

Kicsit többet is mond Alföldi Róbert megközelítése persze annak, aki látta az „eredeti” Kőműves Kelement, Marton László 1982-es rendezését, amelynek Novák tata erős hatású koreográfiái adták a lelkét, vagy a tíz évvel későbbi nemzeti színházas, elsősorban táncra épülő színrevitelt, amelyet Novák rendező-koreográfusként a Honvéd Együttes egyfajta őserőt sugárzó férfitáncosaira alapozott. Az 1982-es darab végig feszes dráma volt, a legkisebb oldás nélkül, ugyanakkor a végén – a bírói felmentés ellenére – azért a bűnösök csak elnyerték méltó büntetésüket: a vár foglyai lettek, kifeszítve a várat szimbolizáló hálóra. (Ezt a rendezést egyébként 1986-ban filmre is vették, ahogy az 1992-es változatot is sugározta a televízió.) Novák még ennél is tovább ment: kihagyta a hírvivőt a felmentő határozat hírével, és az egész kőművesbrigád az általuk felépített vár börtönébe került. Ennek megfelelően megjelent a bűntudat is, mindkét felfogásban mind a tizenhárman együtt átkozták meg a végén „magos Déva várát”.

Alföldi Róbert azonban nemcsak felmenteti a bíróval a kőműveseket – sőt, a modern kori igazságszolgáltatás azoknak helyez kilátásba büntetést, akik feszegetni merik az igazságot –, de tudatosan még csak nem is utal arra, hogy a későbbiekben a kőműveseknek akár bűntudatuk lenne. Így hát megkönnyebbülve, lelkiismeret-furdalás nélkül mennek haza a meggazdagodott munkások, és csak Kelemen marad ott összeomolva, veszteségeit siratva. S bár egymaga megátkozza a várat, kimondja: semmit sem bánt meg, mert a nagy művet véghezvitte.

A néző pedig ott marad az igazságtalansággal, és sorban pörögnek le saját élete eseményei a cserbenhagyott áldozatokról, a köztünk szaladgáló modernkori „kőművesekről”, s hirtelen megérti a darab aktualitását. Eszébe jutnak a politikai párhuzamok, s bár a darab a Kádár-korra mondott egykor kritikát, ma sincs új a nap alatt, a különbség csak annyi talán, hogy manapság jobban beletörődünk a megváltoztathatatlannak hitt sorsunkba.

Alföldi eléri a célját: a 2013-as Kőműves Kelemen valóban rólunk szól. Riasztó látni, harminc év alatt mennyit változott a világ hozzáállása, mondhatnánk cinkossága ahhoz az örök kérdéshez, miszerint „ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?”

(Szörényi Levente−Bródy János: Kőműves Kelemen. RaM Colosseum)