Sokunk, főleg az idősebbek számára nem volt kérdés, hogy aktuális-e még a 16. századi ballada a Déva várát építő kőművesekről. Akik átélték a világháborúk, diktatúrák kegyetlenségeit, a sokak vére-verítéke árán kiépülő rendszereket, azok egész másként viszonyulnak a falba épített asszony történetéhez, és bizony a Szörényi−Bródy-rockballada ősbemutatóján is még mindenki azt kutatta, a sorok között hol talál ítéletet a politikai áldozatok gyilkosaira, megnyomorítóira. Mára sokat finomult a rendszer, kevésbé látványos, de mégis sokkalta erősebben érvényesül a „pénzért/hatalomért/sikerért mindent” elve.
Ezt az aktualitást mutatta meg Alföldi Róbert három évtizeddel a mű születése után, méghozzá olyan erővel sokkolva a nézőket, amelyre – főleg a fiatalabbak – biztosan nem számítottak. Van itt tömegpszichózis, felszabadulnak az állati ösztönök, világossá válik a morális és értékválság: korunkra ismer az ember. Felgyorsított tempóban halad a mű, pörögnek az események, fiatalos a lendület, pedig a Kőműves Kelement talán nem is kellett olyan nagyon leporolni. Bármilyen hihetetlen is: már az 1982-es ősbemutató sem volt vászoninges, historizáló színrevitel, a zene sem avult el, még mindig megszólítja az embert, és maga az Ivánka–Sarkadi-mű, a ballada üzenetének megközelítése is kortársnak minősül. Felveszi a mai kor tempóját különben a zene is, amelyen több helyen is változtattak: ismétlések kerültek ki és be, az alapmetrum pedig sok esetben gyorsult. A prózai részeket is átdolgozták, a szöveg helyenként modernebb, a rendezés világához közelibb lett. Összességében sokkal teátrálisabbá vált a darab.
Alföldi a mai kor öltönyös vállalkozóival játszatja el a történetet, ahol Kőműves Kelemen egyfajta vállalatigazgató. Sok szimbólumot használ, például az utolsó vacsorára utaló képpel indítja a darabot, a résztvevők azonban nem megváltásra, hanem kárhozatra készülnek, és nem egy Júdás akad, hanem mindjárt tizenkettő, aki „fél véka aranyért, fél véka ezüstért” még a saját feleségét is feláldozná. Ahogy halad a cselekmény, úgy dől meg minden érték, és marad az élet céljának a pénz és az olcsó evilági élvezetek, mint a sör és a virsli. Kelemen ugyan másban hisz, nem a pénzben, de még ez az alkotás utáni vágy sem tud pozitív maradni.
Vári Bertalan koreográfiái kellemesen ötvözik a néptánc hagyományait a mai kor elvárásaival, amely öltönyös változatban oldja az egyébként lüktető feszültséget. A vándor (Blaskó Péter) ironikus szerepe is ezt a célt szolgálja, amelyet rendkívül szuggesztív módon képvisel. Stohl András Kőműves Kelemene emlékeztet az ifjú Hegedűs D. Gézáéra, talán azért, mert ez a szerep annyira adja magát. Nem énekel rosszul, kisebb hibáit pedig feledteti hiteles színészi játékával. Erős alakítás még Boldizsáré (Hujber Ferenc), és Radnay Csilla Annája is emlékezetes annak ellenére, hogy viszonylag rövid időt tölt „élve” a színpadon, a többit egy plexipulpitusba zárva, véresen. Maga a gyilkosság is erős hatású, a felhergelt csürhe meggyalázza Annát, akit végül maga Kelemen „ment” meg a további szenvedéstől, amikor kiszabadítja elállatiasodott társai keze közül és gyorsan elvágja a torkát. Bár a darab emiatt korhatáros, ezek a jelenetek annyira szimbolikusak, hogy még egy átlag japán rajzfilm brutalitásával sem érnek fel.
Kicsit többet is mond Alföldi Róbert megközelítése persze annak, aki látta az „eredeti” Kőműves Kelement, Marton László 1982-es rendezését, amelynek Novák tata erős hatású koreográfiái adták a lelkét, vagy a tíz évvel későbbi nemzeti színházas, elsősorban táncra épülő színrevitelt, amelyet Novák rendező-koreográfusként a Honvéd Együttes egyfajta őserőt sugárzó férfitáncosaira alapozott. Az 1982-es darab végig feszes dráma volt, a legkisebb oldás nélkül, ugyanakkor a végén – a bírói felmentés ellenére – azért a bűnösök csak elnyerték méltó büntetésüket: a vár foglyai lettek, kifeszítve a várat szimbolizáló hálóra. (Ezt a rendezést egyébként 1986-ban filmre is vették, ahogy az 1992-es változatot is sugározta a televízió.) Novák még ennél is tovább ment: kihagyta a hírvivőt a felmentő határozat hírével, és az egész kőművesbrigád az általuk felépített vár börtönébe került. Ennek megfelelően megjelent a bűntudat is, mindkét felfogásban mind a tizenhárman együtt átkozták meg a végén „magos Déva várát”.
Alföldi Róbert azonban nemcsak felmenteti a bíróval a kőműveseket – sőt, a modern kori igazságszolgáltatás azoknak helyez kilátásba büntetést, akik feszegetni merik az igazságot –, de tudatosan még csak nem is utal arra, hogy a későbbiekben a kőműveseknek akár bűntudatuk lenne. Így hát megkönnyebbülve, lelkiismeret-furdalás nélkül mennek haza a meggazdagodott munkások, és csak Kelemen marad ott összeomolva, veszteségeit siratva. S bár egymaga megátkozza a várat, kimondja: semmit sem bánt meg, mert a nagy művet véghezvitte.
A néző pedig ott marad az igazságtalansággal, és sorban pörögnek le saját élete eseményei a cserbenhagyott áldozatokról, a köztünk szaladgáló modernkori „kőművesekről”, s hirtelen megérti a darab aktualitását. Eszébe jutnak a politikai párhuzamok, s bár a darab a Kádár-korra mondott egykor kritikát, ma sincs új a nap alatt, a különbség csak annyi talán, hogy manapság jobban beletörődünk a megváltoztathatatlannak hitt sorsunkba.
Alföldi eléri a célját: a 2013-as Kőműves Kelemen valóban rólunk szól. Riasztó látni, harminc év alatt mennyit változott a világ hozzáállása, mondhatnánk cinkossága ahhoz az örök kérdéshez, miszerint „ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?”
(Szörényi Levente−Bródy János: Kőműves Kelemen. RaM Colosseum)
