A kilencvenes évek alföldi tanyavilágában játszódó lélektani krimi – de nyugodtan aposztrofálhatnánk thrillerként is – a tavaly első ízben, az Oriold & Társai Kiadó és az Írók Boltja által meghirdetett Megakrimi pályázatra íródott, és szerzője el is hozta vele az első helyet. A jelenleg beteghordóként dolgozó, húszas évei végén járó szegedi férfinak ez az első komoly publikációja, bár ahogy lapunk kérdésére elmondta, körülbelül tizenöt éve ír, és mindenféle műfajban kipróbálta már magát.
A krimi ötlete az említett pályázat kiírását olvasva fogant meg Busch Péterben, az ihletet az életből vette – már ami a regényben feltűnő helyszíneket, a dél-alföldi Pusztaföldvárt és környékét illeti. Busch itt nőtt fel, és ahogy fogalmaz, igyekezett kihasználni a „hazai pálya” előnyeit. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a regény talán legfontosabb erényének – túl a végig sikerrel fenntartott feszültségen és sajátos atmoszférán – éppen a valóságábrázolás tekinthető. A szerző rövid részletek és találó jellemzések segítségével képes visszaadni egy zárt közösség mindennapjait, az alföldi település lakóinak sajátos gondolkodásmódját és nyelvezetét.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a környezetét rettegésben tartó, kisgyerekre vadászó sorozatgyilkos és a két, az ügyben eljáró nyomozó alakja mellett éppen ezért maga a közösség válik a regény egyik felfontosabb szereplőjévé, és ennek még az ügy megoldására és lezárásása is komoly hatása lesz. Pedig a már említett titokzatos, a tanyavilágban lovon közlekedő és legtöbbször csak szörnyetegként emlegetett gyilkos maga is elég súlyos karakter a regényben. A két nyomozó, a magas és akkurátus Halmos, valamint a pszichológiai profilalkotás mesterének számító kövérkés Por feladatát, vagyis a gyilkos felkutatását a helyi közeg ellenállásának leküzdése és a szövevényes helyi viszonyok megértésének feladata is nehezíti.
Az eseményeket a helyben tanító, pusztaföldváron született Mezőfi András tanár visszeemlékezéseiből ismerjük meg, aki a helybéliekkel együtt még a gyilkosságok után évekkel is az ügy részleteinek megértésén fáradozik. Végül nem a nyomozók zsenialitása – akik beszédes neve a szerző szerint egy-egy híres előképre utalnak –, és nem is egy csodás fordulat vezet a regényben a borzalmas gyilkosságsorozat lezárásához, de ennél többet nem illik elárulni.
Busch Péter
Fotó: Facebook
A regényt olvasva egyébként a nálunk is nagyon divatos skandináv krimik egy-egy jobban sikerült példája is eszünkbe juthat, ugyanakkor Busch Péter saját bevallása szerint nem tartozik ezek fogyasztói közé, sőt, a krimivel és a bűn témájával kapcsolatos ismereteit sokkal inkább olyan klasszikus művek olvasásából nyerte, mint Patrick Süskind, Dosztojevszkij, Mary Shelley, Edgar Allan Poe művei, vagy éppen Szophoklész Oidipusz királya. A regényben húzódik még egy szál is: a boszorkányság és a boszorkányperek történetéből is felvillant néhány epizódot a szerző, ami látszólag nem hozható közvetlenül összefüggésbe a nyomozással.
Ezt firtató kérdésünkre Busch a következőt válaszolta: „Szándékosan halványan hagyott utalásrendszer kapcsolja össze a két szálat. Alapvetően azonban a mellékszál mondja ki a főszálban munkáló lélektani folyamatokat. Nem akartam ezt a mesterkéltségig fokozni, ezért hagytam a két szálat látszólag függetlennek. Így több a rejtvény és a játék, kevesebb a mankó.” Bátran biztatjuk az olvasókat a rejtvény(ek) megfejtesére, és megelőlegezhető: aki szereteti a sajátos hangulattal bíró bűnregényeket, a Boszorkánypörölyt olvasva nem fog csalódni.
(Busch Péter: Boszorkánypöröly. Oriold & Társai Kiadó, 2013, 201 oldal, 1500 Ft)
