Másik János: nincs átverés az Európa Kiadó dalaiban

Húsz év után vadonatúj műsorral és néhány új taggal lép a közönség elé a legendás Európa Kiadó zenekar. Másik János az új dalokról és az eltávozott barátokról, Cseh Tamásnak írt versét most először publikálva.

− Ez elég sűrű program.
− Nem panaszkodom. Írok, Európa Kiadózom, a szabad időmben a Kis Tehén zenekar koncertjein vendégeskedem, illetve a Rájátszás sorozatban is fel-fel lépek. Itt kortárs költők írnak már meglévő zeneszámokra új szöveget, illetve a zeneszerzők készítenek  dalokat az ő verseikből. Eddig Szálinger Balázzsal illetve a Karafiáth Orsolyával dolgoztunk együtt. Mindenképp izgalmas dolog. Tudod, mi lepett meg? Az, hogy óriási közönséget vonz, életkortól függetlenül. Hasonló az Európa Kiadó is, ami 1994 után majdnem tíz évre eltűnt. A tagok szétszóródtak a világban. 2004-ben eredetileg egy koncertre jöttünk össze – nyolc lett belőle, azóta is minden évben megy a dolog. Az első buli után megkérdeztem a számainkat velünk éneklő tinédzsereket: honnan tudják a szövegeket? A szüleinktől – mondták.

− Cseh Tamással is generációkon átívelő dalokat írtatok.
− Amikor a Bárka Színházban előadtuk az Igazi levél nővéremnek műsort, a barátom – azóta már sajnos ő is elment –, Xantus János filmrendező azt mondta, hogy ő még ilyet nem látott. A közönségben legalább annyi tinédzser volt, mint középkorú felnőtt. Ezek ilyen dalok. A legjobbkor a legjobb emberek voltak együtt, amikor megszülettek. Tamással ketten voltunk a színpadon – mint ugyannak a személynek két aspektusa. Máig büszke vagyok arra, hogy Tamás, akinek rengeteg partnere volt a színpadon, azt mondta, senkivel sem szeretett annyira együtt énekelni, mint velem. Sokszor tempón kívüli dallamot énekeltünk behunyt szemmel, és mégis egyszerre léptünk be a mondatokba. Onnan tudom, mert megnéztük a felvételt. Tökéletesen éreztük egymást.  Már lassan negyedik éve, hogy elment, de nem lehet megszokni, hogy nincs, hogy nem lehet felhívni. Hiányzik a Tamás: mint ember és mint kolléga, hiányzik Xantus János Pauer Gyula sincs már. Vele a Hídemberben dolgoztunk együtt, ő csinálta a Levél nővéremnek 2. előadás díszletét is. Idősebb volt nálam, a Tamással egykorú. De a Tamáson sem lehetett észrevenni, hogy volt köztünk egy tízes. Az egész lénye fiatal volt. Abban, hogy több mint három éve letettem a cigit, benne van az ő tragédiája. Egy közös koncertünkön derült ki, hogy beteg. Meghívták Kapolcsra, eredetileg saját válogatással készült, de felhívott, hogy gyengének érzi magát, attól fél, nem tudja egyedül végigcsinálni. Kért, hogy jöjjek, énekeljek fél órát, aztán zenéljünk közösen is. A következő héten elment az orvoshoz, és akkor derült ki, hogy nagy a baj. De az utolsó percig nem adta fel. Félelmetes humora volt. Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta nekem: rábeszéltek a Gryllus Daniék, hogy énekeljek valamit a lemezükre. Ebből már nem lesz énekes halott. Legföljebb halott énekes. Hangosan röhögtünk – akasztófahumor. Írtam egy számot a tiszteletére. Abban minden benne van

− Beszéljünk vidámabb dolgokról (töröm meg a csendet), elvégezted a Zeneművészeti Főiskolát, a magyar dzsesszmuzsikusok elitjével játszottál, aztán egyszer csak felbukkantál az undergroundban. Hogy volt ez?
− Még dzsessz tanszakra jártam, amikor megalakítottuk az Interbrass zenekart. Később megnyertük a Ki mit tud? vetélkedőt, aztán egy klubban kiszúrt magának a világhírű gitáros, Szabó Gábor. Akkoriban jött haza amerikai emigrációjából, készítettek vele egy tévéinterjút és egy egész show-t, amihez összeszedték a legjobb hazai dzsesszzenészeket. Azt mondta, zongorista nem kell, jó lesz az a srác a dzsesszklubból. A nevemet nem tudta. Évekig játszottunk a Marczibányi téren az Interbrass-szal. Tíz évet eltöltöttem az úgynevezett ortodox jazz-ben, de ez néha kevésnek tűnt számomra. Mindenki azt akarta elérni, hogy úgy játsszunk, mint az amerikaiak. A váltást részben Xantus Jánosnak köszönhetem, aki akkor forgatta az Eszkimó asszony fázik című filmjét a Trabant zenekarral. Játszottam korábban is velük, ott találkoztunk először Jenővel, aki megkérdezte, nem jönnék le egy próbájukra. Elmentem, és meglepődtem, milyen erők áradtak az Európa Kiadó számaiból. Ők már ismertek engem, kiderült, hogy tinédzserként mind jártak a Marczibányi téri koncertjeinkre. Engem az fogott meg bennük, hogy náluk nem voltak szabályok. Egyetlen dolog számított – a kreativitás.

− Pedig dzsesszmuzsikusként már befutott zenésznek számítottál.
− Persze volt egy nagyon jó időszakom ott is. Kőszegi Imre zenekarával, Dés Lacival, Lakatos Tónival – akit Tony Lakatosként ismernek a nagyvilágban szinte folyamatosan jártuk Európát. A német zenészek sem értették, mitől játszunk mi többet, mint ők. A titok nyitja az, hogy volt az Imrének egy német rajongója, aki havonta több száz levelet és kazettákat küldött szét a kluboknak, és a többségük azt válaszolta, hogy persze, kellenek. Nagyjából két-három évet jártuk az Imrével Ausztria, Németország, Svájc fesztiváljait és klubjait.

− Rengeteget dolgoztál; mindenféle formációban alapemberként, de mintha többnyire mégis valaki más állt elöl.
− Nem tudom. A három Levél nővérem produkcióban előadóként is egyenrangú partnere voltam Tamásnak, sőt a másodiktól a Bereményi Géza neve is ki volt írva a plakátokra. Szerettem volna, ha fel is lép velünk, de jogos önkritikával közölte, hogy ő legalább annyira nem tud énekelni, mint ahogy mi tudunk. Nem vagyok frontember? Nem tudom. Van egy saját zenekarom, a Heart Rock Company, ami egy szóvicc akar lenni; ez a banda az enyém. Az igaz, hogy mivel annyi minden mást is csinálok, hogy több, mint fél éve nem volt koncertem a saját együttesemmel. Nincs menedzserem, de most már keresek egyet.

− Nem erősséged az önmenedzselés.
− Távolról sem. Tíz éve csináltam egy lemezt, a Peepshow mennyországot.  Megjelenésekor azt mondták róla, hogy az elmúlt tíz év legjobb lemeze. A szövegek nagy részét Bálint István írta, néhányat én. Nagyot szólt, de senki sem menedzselte, a kiadó sem tépte szét magát. Ma már valószínűleg sehol sem kapható.

− A saját zenekaroddal pedig még egyetlen lemez sem született.
− Most, hogy rákérdeztél – ha lecseng az Európa Kiadó, úgy október táján – ráerősítek erre is. Kész van jó hetven perc zenei anyag, amiből tényleg kéne csinálni egy lemezt.

− Mire nem jut még idő?
− Gyerekként képzőművésznek készültem, a mai napig festek, rajzolok. A Levél nővéremnek 2. idején megjelent egy életrajzi könyv Tamásról, aminek én készítettem a borítóját. Nagyobb képeket is festettem selyemre akrillal, textilfestékkel. Tavaly lett volna egy kiállításom, de időhiány miatt le kellett mondanom.

− Családra jut idő?
− Két gyerekem már évek óta Berlinben él, ott dolgozik az édesanyjuk. Tizenhat éves múlt Lili lányom, Marco fiam pedig huszonkettő. Mindkét gyerekem zenél, a lányom szenvedélyesen énekel és rajzol. Marco egyetemre jár. Berlin elég jó hely, időnként kijutok játszani, fellépni, ilyenkor ottmaradok pár napig velük. Most már örülök, hogy ott tanulnak. A mostani feleségemmel viszont közös koncertjeink is vannak. Keyboardozik a zenekaromban. Ő Takano Kaori, Tokióból jött Budapestre kétéves zongorakurzusra. Egy koncerten ismerkedtünk össze, előttem játszott. Hét éve vagyunk együtt, három éve házasodtunk össze. Van tehát egy japán családom is. Nagyon édesek, különösen a vidékiek. Nem beszélek elég jól japánul – a feleségem „sajnos” tökéletesen megtanult magyarul, sőt, a helyesírása szerintem messze jobb, mint az átlag honfitársainké.  De elhatároztam, hogy mire legközelebb kimegyünk, legalább annyira megtanulok japánul, ahogy németül vagy angolul beszélek. Minimum. Érteni már sok mindent értek.

− Jó bőrben vagy, ez az ázsiai házi kosztnak köszönhető?
− Már a hatvanegyediket taposom, de én is észrevettem, hogy a tíz évvel ezelőtt készült képeken nyúzottabb vagyok. Most sokkal kiegyensúlyozottabb az életem.

− Elégedett vagy?
− A nyolcvanas években sokan emigráltak a barátaim közül, én maradtam. Néha eszembe jut, hogy ha Németországban vagy a franciáknál írtam volna harminc filmzenét most három négy villám lenne különféle tengerpartokon, így meg néha a cipőm mellett járok. Ez van. Viszont nem cserélném el utólag az életem egy másikra  – sem a Tamást, sem az Európa Kiadót, sem a magyar filmzenéimet, sem a találkozásaimat.

Kaland barátom, aki

voltál, aki vagy...!

Hívnálak, mint tegnap

és találkozunk, „majd ha fagy,

hó lesz nagy!"

Zizeg a csönd a fűben...

árváit ringatja Isten,

angyalok mélyen alszanak.

Száguldunk városok felé,

várnak a vad − szelíd lányok...

nyílt szívű barátok és

vérre szomjazó ordasok

a süket éjszakában!

Szegeden rajongtak értünk, de

hazafelé Szolnokon az

arcod lerúgták, igaz

utólag elmondtad:

sokat dolgoztál ezen.

A fekvő test fölé ugorva

ordítok „nem! csak egy ember! elég!”

széttéphetnének, de morogva

visszalejtenek az asztaluk felé.

Kihúzlak, végig a hotel hallon át,

nézek a portásra,

„segítsen kérem!”

Fejét elfordítja, akár

egy hollywoodi filmben,

húzlak a válladnál fogva,

be a kocsiba, „ébredj bazmeg

ezek megölnek minket és

ránkgyújtják az autót!”

Géza, kék az ég!

visszafelé is így van,

próbáld ki, látod: Géza,

kék az ég! na látod!

Hívnálak, mint tegnap,

zizeg a dal a szívben,

árváit ringatja Isten,

gyerekek mélyen alszanak.

Lelkük kapuit sarkig tárva

dörmögnek hajnalig borok fölött,

vagy jöjjön az ördög duhaj éjszakája,

jókedv, könnyű lányok, s két önkéntes száműzött

nyert csaták után Füst A Szemében

Kék Felhővel hajnalig vigad,

pokoljáró penge dudások,

ahogy egy költő megírta azt.

Kaland barátom,

hozz valamit innom,

vedeljünk együtt, te meg én,

szédülünk, de ez a cél,

bár holnap talán engem hívnak,

s nincs több kaland, nincs szenvedély,

találkozunk ott fönn egy felhőn,

hisz ez is nemsokára eljön...

Daloló szíveink éberen az égen,

árváit biztatja Isten,

angyalok mélyen alszanak,

gyerekek mélyen alszanak,

öregek mélyen alszanak,

csak mi nem alszunk már,

soha soha soha többé...