Semmi negyven: könyv a fiúról, aki együtt kocogott Bush elnökkel

Maros András egy teniszütő miatt majdnem disszidált az NSZK-ba, de szerencsére maradt, és megírta szórakoztató látleletét a késő Kádár-korról.

Az egyenlők társadalma, ha máshol nem is, de a teniszpályán megszületni látszott a rosszemlékű szocializmusban: az úri sport karanténjából kiszabadulva látszólag igazi népmulatság lett a fehér ruhás sportból. Merthogy miféle srácok játszhatták Kádár János országában? „Mindenfélék. Gazdagok, szegények, nagycsaládban felnövők, egyedüli gyerekek, árvák. A hatgyerekes lakótelepi családokból érkező fiúk, lányok ugyanúgy járhatnak teniszezni, mint a milliomos maszekok kölykei, a pedagógus házaspár egy szem fia vagy a leszázalékolt özvegy kései gyereke. A fiú, akinek szülész-nőgyógyász apja pártfunkcionáriusok gyermekeit, unokáit segíti a világra, az esztergályos-marós gyermekével indul párosban.”

Ám a látkép csalóka: a nagy össznépi ütőmarkolásból nem emelkedett fel egy olyan acélos tenisznemzet, mint a svéd, vagy hogy közelebbi példát mondjuk, a csehszlovák. Így hősünk, az eddig elsősorban novellistaként ismert Maros András, e remek teniszmemoár szerzője sem lett a világ legjobbja, ugyanakkor ezt az olvasó önző módon cseppet sem bánja. A kisebb, egy-egy nagy teniszhős nevét viselő fejezetekre osztott könyvből ugyanis kiváló társadalomtörténeti kalandregény kerekedik, amelynek végén a világhódító terveket fontolgató Maros látszólag végleg búcsút vesz a szeretett sportágtól, miközben visszaemlékezései elénk állítják a maga pőre valóságában a nyolcvanas évek Magyarországát. Ahol a büfés néni akkor is azt állítja, hogy nincs kóla, ha a szerző előtt sorban álló tanácsi dolgozónak épp akkor bontott ki egyet. Ahol a nagymenők védelmét élvezheti valaki a gimnáziumban, ha szakértőnek bizonyul Boris Becker-ügyben, és ahol a legújabb BMW-modelleket az ember a Derrick című sorozat képkockáin kénytelen levadászni a képernyőhöz közel hajolva.

Ahol a teniszedzők remekül feltalálták magukat a még csak zigóta állapotban leledző előkapitalizmusban (értsd kisebb sportszeráruhazát üzemeltetnek az egyesületnél), ugyanakkor a taktikát illetően legfeljebb a következő, a sportág lényegét egyébként helyesen értelmező tömör utasításra futja tőlük: üssed, Maros fiam. A szerző ütötte is elszántan, leginkább a nagy példaképeket utánozva. Persze a nyugati módszerek és edzéstervek még csak gyéren szivárogtak át a vasfüggönyön, és az itthoni langymeleg valóságból kiszabadulva bizony elég hamar egyértelművé vált, hogy a fent említett taktikai utasításon túl is érdemes lenne valami instrukcióval ellátni a magyar versenyzőket.

Mindennek ellenére Maros kijutott Amerikába, hogy ott elidőzzön az egyetemi teniszélet polírozott és kiszámítható közegében, csakhogy kiderül: akkora idő-és térugrás, ami a rendszerváltó Magyarországról a derűs és optimista korszakát élő Államokba költözés jelent, ahol az egyesületi büfé kompótleve és a maszek butik kínálata helyett fékevesztett bulik és snowboardozás várja a főhőst, nehezen úszható meg. A kaland vége pánikbetegség lett, majd visszatérés a hazába, ahol már egy egészen más történet vette kezdetét. Mindennek ellenére szerencsés ember Maros András: mert igaz, hogy nem lett ugyan világelső teniszező, de egy álmos reggelen mégiscsak vele ütögetett a Budapesten koncertező Cliff Richard, és elmondhatja magáról azt is, hogy együtt kocogott az idősebb Bush elnökkel. És ami talán a legfontosabb, megihatta a maga kólaszörpjét a Vasas Étteremben Taróczy Balázzsal, a kétszeres Grand Slam-győztes magyar teniszlegendával.

Az ifjú sportreménység, a későbbi író

Forrás: facebook.com/semminegyven

Leginkább fájdalmas félmosollyal lehet olvasni a Semmi negyvent. Mert bármennyire is kacagtatóak a megidézett emlékek a részeges pályamunkástól kezdve, aki meccs közben is rendíthetetlenül nekiáll talajt egyengetni, a nyelvtudás híján folyton elvesző magyar edzőkön át (az egyik például a szállodai ventilátor miatt reklamál a portán, mire felküldik hozzá a manikűröst) Nándi bácsiig, az egyesület karfiolorrú gondnokáig, aki ruhástól ront be a zuhanykabinba, ha úgy ítéli meg, túl erősen nyitotta meg a vizet a merész sportreménység, valójában lehangoló az összkép, ami az akkori magyar sportéletről összeáll a kötet lapjain. De persze igazságtalan vagyok, amikor korábban azt írtam, az edzők nem látták el komoly tanácsokkal a kiskorú versenyzőket, hiszen a korszak egyik szövetségi kapitánya is megadta a választ a kérdése, mely arra vonatkozott, hogyan is kell fonák nyesést ütni: „Úgy, fiam, mintha leölnéd a disznót.”

(Maros András: Semmi negyven. Teniszmemoár. Magvető, 2013, 277 oldal, 2990 Ft)