Mindennek ellenére Maros kijutott Amerikába, hogy ott elidőzzön az egyetemi teniszélet polírozott és kiszámítható közegében, csakhogy kiderül: akkora idő-és térugrás, ami a rendszerváltó Magyarországról a derűs és optimista korszakát élő Államokba költözés jelent, ahol az egyesületi büfé kompótleve és a maszek butik kínálata helyett fékevesztett bulik és snowboardozás várja a főhőst, nehezen úszható meg. A kaland vége pánikbetegség lett, majd visszatérés a hazába, ahol már egy egészen más történet vette kezdetét. Mindennek ellenére szerencsés ember Maros András: mert igaz, hogy nem lett ugyan világelső teniszező, de egy álmos reggelen mégiscsak vele ütögetett a Budapesten koncertező Cliff Richard, és elmondhatja magáról azt is, hogy együtt kocogott az idősebb Bush elnökkel. És ami talán a legfontosabb, megihatta a maga kólaszörpjét a Vasas Étteremben Taróczy Balázzsal, a kétszeres Grand Slam-győztes magyar teniszlegendával.
Az ifjú sportreménység, a későbbi író
Forrás: facebook.com/semminegyven
Leginkább fájdalmas félmosollyal lehet olvasni a Semmi negyvent. Mert bármennyire is kacagtatóak a megidézett emlékek a részeges pályamunkástól kezdve, aki meccs közben is rendíthetetlenül nekiáll talajt egyengetni, a nyelvtudás híján folyton elvesző magyar edzőkön át (az egyik például a szállodai ventilátor miatt reklamál a portán, mire felküldik hozzá a manikűröst) Nándi bácsiig, az egyesület karfiolorrú gondnokáig, aki ruhástól ront be a zuhanykabinba, ha úgy ítéli meg, túl erősen nyitotta meg a vizet a merész sportreménység, valójában lehangoló az összkép, ami az akkori magyar sportéletről összeáll a kötet lapjain. De persze igazságtalan vagyok, amikor korábban azt írtam, az edzők nem látták el komoly tanácsokkal a kiskorú versenyzőket, hiszen a korszak egyik szövetségi kapitánya is megadta a választ a kérdése, mely arra vonatkozott, hogyan is kell fonák nyesést ütni: „Úgy, fiam, mintha leölnéd a disznót.”
(Maros András: Semmi negyven. Teniszmemoár. Magvető, 2013, 277 oldal, 2990 Ft)
