Utazás a legsötétebb álmainkba

A Times of Grace nagyjából olyan érzetet kelthet az értő fülűek számára, mint amikor az ember szűk helyen próbál túlélni.

Pontosan emlékszem, hogy már írtam a Neurosisról, viszont az 1999-es Times of Grace című lemez megér még pár gondolatot több ok miatt is. Az egyik – ha pontosan sejlik föl bennem egy több mint tíz évvel ezelőtti interjú –, hogy ez a korong egy nagyon nehéz időszak után született. A próbatermi munkát, majd a lemezfelvételt megelőzte a ’96-os Through Silver in Blood című lemez emberpróbáló turnéja, amit a zenekar tagjai saját bevallásuk szerint is alig „éltek túl”. Nem a kábszer vagy a szesz miatt; érdemes belehallgatni a kilencvenes évek egyik legsúlyosabb és legsötétebb lemezébe, és minden megérthető. Szóval egy pihenési időszak, majd nyolc hónap próbatermezés  napi tizenöt órában eredményezte a Times of Grace súlyos szerzeményeit, amelyek maradtak az eredeti ösvényen, ugyanakkor igyekeztek azt szélesebbre taposni.

A korong hangzása eltér a korábbi anyagokétól: jóval mélyebb, morózusabb, „vastagabb” lett a sound, ami jelentős pluszt adott a zenekari hangzásnak. A dalszerkezetekben is olyan változás állt be, amelyek a legutóbbi lemezeken is nyomot hagytak, hiszen a korábbi komplex szerkezet – vagy ahogy Steve von Stillék mondják – egymásra épülő hangfüggönyök háttérbe szorultak. Ez persze nem a zene lebutítását jelenti, hiszen a zenekar azóta kiadott korongjai is mindig egy újabb, magasabb szintet hoztak, elsősorban saját maguk számára. Nem mellesleg két darab riffet meg lehet úgy írni, hogy az egyenlő legyen a tudatmódosítással – csak nem mindegy, hogy Scott Kelly vagy Micike fogja a gitárt.

A tizenegy – beleértve az intrót is – hibátlan szerzemény olyan tökéletes hangszeres összhangot mutat, amit tényleg a zenében és persze önmagukban valóban elmélyülő, önvizsgálatot tartó emberek tudnak alkotni.

Még valami: a zenekar kiadott a lemez mellé egy másik korongot is, amin zajok, effektek, „hangérzületek” kaptak helyet. A zseniális az ebben, hogy a két lemezt egyszerre elindítva indulhat el a hallgató egy olyan világba, amelynek megmutatásával sokan próbálkoztak már, de éppen annyian vallottak kudarcot is.

Nem is részletezem a dalokat, tessék felkutatni őket. Elég annyi: a Grace nagyjából olyan érzetet kelthet az értő fülűek számára, mint amikor az ember szűk helyen próbál túlélni, közben pedig közelednek felé a valójában soha össze nem érő falak.