Velencei biennále: az enciklopédikus palota termeiben

Minden eddiginél több, összesen 88 nemzet mutatkozik be önálló pavilonban a világ legjelentősebb kortárs művészeti eseményén, a velencei biennálén. Riport a lagúnák városából.

Egy nagy vörös négyzet, mellette egy keskeny vörös, oszlopot formáló téglalapon szárnyas oroszlán – a nyár eleji velencei forgatagban messziről is felkelti a figyelmünket ez a szín- és formakompozíció, amelynek láttán bizonyosak lehetünk benne, hogy, bárhol is járjunk a városban, a biennále valamelyik kiállítását látjuk: az idén minden eddiginél több, összesen 88 nemzet mutatkozik be önálló pavilonban a lagúnák városában immár 55. alkalommal sorra kerülő mega-kiállítássorozaton, s e pavilonok jó része nem fér be a rendezvénysorozat eredeti helyszínére, a Giardinibe.

Tíz ország az idén vesz részt először a kiállításon, a mindjárt a legjobb nemzeti pavilonnak kijáró elismerést is elnyert Angola mellett a Bahamák, Bahrein, Elefántcsontpart, Koszovó, Kuvait, a Maldív-szigetek, Paraguay és Tuvalu. Ugyancsak először vett részt a biennálén a Szentszék, mégpedig a renovált Sale d’Armiban, Argentinával, Dél-Afrikával és az Egyesült Arab Emírségekkel osztva meg az épületet.

Mint minden alkalommal, ezúttal is egy központi gondolat köré építette a biennále központi (a két fő helyszínen, a Giardini központi épületében és az Arsenale kötélverő csarnokában megrendezett) kiállítását a főkurátor, Massimiliano Gioni. A Palazzo Enciclopedico (Az enciklopédikus palota) cím az olasz–amerikai autodidakta művész, Marino Auriti elképzeléseire utal, amelyek megvalósításához 1955-ben kérte az amerikai hatóságok támogatását. Auriti egy 136 emeletes, 700 méter magas tornyot szeretett volna felépíteni, amely 16 háztömbnyi alapterületet foglalt volna el az amerikai fővárosban, s amely az emberiség minden tudását magába foglalta volna.

A terv természetesen nem valósult meg, mint hivatkozási alap most mindenesetre alkalmat ad a főkurátornak, hogy 38 ország 150 művészének műveit kiállítva a művészet és a tudomány, a műalkotás és a benne megtestesülő emberi tudás kapcsolatának újragondolására biztasson. A művek révén megvalósuló közös eszmecserébe kortársakat éppen úgy bevont, mint a huszadik század klasszikus alkotóit, a művészet határterületeinek képviselőit vagy éppen a törzsi, primitív művészet alkotásait. Igazi show, amit látunk, miközben valóban egységes egészként képes prezentálni a kétrészes tárlat a művészetben megtestesülő emberi tudást.

A brit pavilonban

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Ehhez az egészhez szolgáltatnak sok-sok izgalmas adalékot az egyes nemzeti kiállítások, illetve az úgynevezett csatlakozó programok, amelyek között világhírű művészek munkáit prezentáló kiállítások éppen úgy vannak, mint olyanok, amelyek mintegy a biennále farvizén evezve szeretnének nyilvánosságot szerezni. Apropó, farvíz: a portugálok nemzeti pavilonja éppenséggel egy hajó, amelyet időnként lehorgonyoznak a Giardini bejárata előtt, időnként pedig felszedik a horgonyt, és a hajó útnak indul a Canale Grande vagy a Giudecca felé. Akár annak a jelképeként is, hogy ha valaki alaposan meg akarja nézni a biennálét, annak a város minden pontját be kell járnia.

S valóban, a leghíresebb kiállítók egyike, Aj Vej-vej egyik alkotása például a Giardini francia pavilonjában látható, amelyben most egyébként a vele szemben álló pavilon tulajdonosai, a németek rendeztek kiállítást (náluk viszont a franciáik mutatják be az albán Anri Sala hanginstallációját). Van a kínai művésznek egy ikerkiállítása, amelynek egyik része a San Antonin-templomban, a másik a Giudecca egyik kiállítóhelyén látható, s egyik munkáját a San Giorgión lévő Cini Alapítványban is bemutatják.

Asztalos Zsoltnak Kilőtték, de nem robbant fel című, a magyar pavilonban Lajkó Félix koncertjétől kísérve már csütörtökön megnyílt kiállításának tizennyolc bomba a főszereplője. Van közöttük az első, és van a második világháború alatt, illetve az után készült szerkezet, van német, szovjet, amerikai és osztrák–magyar gyártmányú. Van közöttük olyan, amelyen szinte még meg sem száradt a festék, mintha csak nem is töltött volna évtizedeket a föld mélyén, míg egy épület vagy út alapozása közben elő nem bukkant. Van olyan is, amelynek már a fala is úgy elrozsdásodott, hogy csoda, hogy ha már a ledobáskor nem robbant, akkor valamikor az évtizedek alatt magától nem adta meg magát az enyészetnek. Egy dolog azonban valóban közös bennük: bár pusztításra szánták e szerkezeteket, valami miatt nem működtek, „megkegyelmeztek”.

Asztalos Zsolt és Uhl Gabriella kurátor

Fotó: P. Szabó Ernõ

Van a velencei kiállításon számos olyan pavilon, ahol már kívülről látni lehet, milyen látvány várja a látogatókat odabent. A magyar pavilon esetében ez nem így van. A Giardiniban, a napóleoni időkben kialakított városi közparkban az egyik legjobb helyen lévő, közvetlenül a központi pavilon mellett álló szecessziós épület – amelyet Maróti Géza tervezett, és amelyet 1909-ben adtak át – Zsolnay kerámiából készült kapujával, dekoratív mozaikjaival hívja fel magára a figyelmet. A nagyméretű üvegajtón benéző érdeklődő csak az üres átriumot látja, amely a május végén sajnos Velencében is meglehetősen ritka napsütésben felragyog. A bejárattól balra lévő első teremben félhomály van, amely végigkíséri a látogatót, akinek lépésről lépésre kell elmerülnie abban a világban, amely látszólag a múlthoz tartozik, ám valójában nagyon is meghatározza jelenünket.

Az érkezőt rövid történeti áttekintés fogadja – magyar, angol és olasz nyelven – az ágyúk, bombák történetéről, amelyben Velencének is jut egy rövid fejezet: az 1848-as szabadságharc idején az osztrákok léggömbbombákat vetettek be a város ostromakor. Újabb dátum 1944, amikor is március 17-én az amerikaiak megkezdték Magyarország bombázását. A pusztítás 1945. március 26-ig tartott – amerikai, angol, majd szovjet repülők részvételével is. Csak az amerikaiak 24 ezer tonna robbanószerkezetet dobtak le az országra. A következő termekben ezek közül is megjelenik néhány, mégpedig videón, míg az apszis közepén olyan helyszíneket mutat be egy mozgókép, amelyeken bombákat találtak. Van közöttük útépítés, épület, elhagyatott terület, s van olyan helyszín is, ahol számos áldozattal járt volna, ha a szerkezet úgy robban fel, hogy a területet nem ürítik ki.

Bombákat látunk, de valójában azok a feszültségek az igazán fontosak, amelyeket jelképeznek – mondja Asztalos Zsolt, aki három éve foglalkozik a témával. 1974-ben született, 1999-ben festőként, Maurer Dóra osztályában végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Egy-egy bomba megtalálásáról szóló hír hatására kezdett érdeklődni a bombák által kifejezhető metaforikus tartalmak iránt. – Legyen szó történelemről és magánéletről, politikáról és kis közösségekről, rendkívül sok olyan ügyünk van Kelet-Közép-Európában, amelyek kibeszéletlen feszültségeket, feloldatlan ellentmondásokat rejtenek, kilőtt, de fel nem robbant bombákat – fogalmaz a művész. Erre utal azzal is, hogy az egyes bombákat bemutató videók mellett a látogató fülhallgatóval különböző zajokat hallgathat: harangzúgást, edénycsörömpölést, politikai nagygyűlésen fölhangzó tapsot. Mindezek a különböző élethelyzeteket jelzik, a rendszerváltásra éppen úgy utalni kívánnak, mint a fogyasztói szemlélet ellentmondásaira.

Asztalos Zsolt és a bombák

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Az első fel nem robbant bombák Asztalos Zsoltnak a Viltin Galériában rendezett egyéni kiállításán jelentek meg, szerepeltek a Műcsarnokban rendezett Mi a magyar? című csoportos kiállításon is. A velencei magyar pavilonban bemutatott művek az Uhl Gabriella kurátorral kidolgozott közös koncepció szerint egyetlen nagy installáció részeként jelennek meg, amely összhatásában kulcsszerepe van annak is, hogy a helyszínt egységes szürkére festették, a falak mellett ilyen a padló és a mennyezet is. Zárt, neutrális térben jelennek meg az egyes videók, hangzanak fel a különböző zörejek. A zárt tér minden mozzanat hatását felerősíti, meditációra késztet.

Asztalos Zsoltnak saját bevallása szerint az volt a szándéka, hogy egyszerre hangsúlyozza egy sajátos kegyelmi állapot jelenlétét és a feszültséget: a bombák nem robbantak fel, megkímélték az áldozatokat, de a fel nem robbant bombák a fenyegetettség, a konfliktus későbbi bekövetkezésének a metaforái is. Ezt a kettősséget erősíti az is, hogy az apszisban vetített film lassítva mutatja be a különböző helyszíneket, hozzájárulva a drámai hatás erősítéséhez. Ezzel további elmélyülésre ösztönözhetik a látogatót, aki a fel nem robbant bombákat szemlélve eltűnődhet azon a pszichológusok által megállapított tényen is: a fel nem dolgozott feszültségek generációkon át öröklődnek és rombolják az egyént, a kis- és nagyobb közösségeket.

A magyar kiállítás eddigi szakmai és látogatói visszhangja azt igazolja, helyes volt éppen ennek a projektnek a kiválasztása azon a pályázaton, amelyen minden eddiginél többen vettek részt. A magyar kormánynak különösen fontos a sikeres szereplés a biennálén – hangsúlyozta Manno István, Magyarország milánói főkonzulja, aki a magyar pavilonban rendezett kiállítást megnyitotta. Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója, a biennále nemzeti biztosa ehhez lapunk kérdésére hozzátette: elsőként került be a költségvetésbe a tárlat megrendezésére és a pavilon felújítására fordítható összeg, előbbi ötven-, utóbbi nyolcmillió forint.

A nemzeti biztos egyébként azt javasolta a velencei rendezőknek: a központi kiállításon szerepeltessék Reigl Judit festőművésznek a pályázaton sikeresen szerepelt műveit. Erre nem került sor, ám ősszel az egyik szakrális helyszínen, ugyancsak a biennále részeként rendezik meg Mátrai Erik bemutatóját. Van még egy izgalmas magyar vonatkozása a biennálénak: a központi kiállításon szerepelnek Bertalan István romániai magyar alkotó rajzai, amelyek organikus formákból építkeznek, a természet és a művészeti alkotó tevékenység mély kapcsolatára hívják fel a figyelmet. Az 1932-ben született művész munkái az egyik korábbi biennálén a román nemzeti pavilonban szerepeltek.