A könyv újra megtalálja helyét

Az V. Nemzetközi Művészkönyv-kiállítás méltán nevezhető az év egyik legkiemelkedőbb kortárs képzőművészeti eseményének.

Ha az V. Nemzetközi Nemzetközi Művészkönyv-kiállításról szeretne írni valaki, akkor a legnehezebb feladat az, hogyan is kapja el a kiállítás vezérfonalát. Vezérfonalból ugyanis – a tárlat méreteiből és sokrétűségéből adódóan – számtalan mutatkozhat. A számok tükrében: négy kontinens több tucatnyi országából 223 művész 330 munkája érkezett Székesfehérvárra, ahol – köszönhetően az alkotók adományainak – az ötödik alkalmat követően már 1500 darabos művészkönyv-gyűjtemény található. Ilyen formában a Szent István Király Múzeum gyűjteménye az egyik legnagyobb Európában – és a világon is ebben a műfajban. Az első gyűjteményes tárlatot 1987-ben szervezte meg a múzeum, az elmúlt negyed évszázad alatt összesen ötször gyűlt össze a világ művészkönyveseinek színe-java, hogy egy-egy művel megmutassa a műfaj szerteágazó sokszínűségét.

Mert a művészkönyv korántsem tekinthető egységes műfajnak. Sokkal inkább tekinthető eltérő képzőművészeti utak közös nevezőjének, olyan állomásnak, ahol egy röpke pillanat erejéig 223 különböző képzőművészeti elképzelés talál közös kifejeződési formát: a könyvet. Már ez a meghatározás is magyarázatra szorul, hiszen a leporellóktól a kisebb dobozokon át az installációkon keresztül az intermédiás felületekig számtalan felfogás, értelmezés van e fogalom révén is jelen. A kiállításra érkezve tehát a művészkönyv műfaja leginkább a látogatókat fogadó cérnakesztyűben fejezhető ki. Az egyik legkönyvesebb élményelem ugyanis az, hogy a művek – ellentétben a legtöbb képzőművészeti kiállítással – kézbe vehetők, megfoghatók, felemelhetők. A könyv ugyanis – ki gondolna rá ilyen aspektusból – több ezer éve nem más, mint interaktív művészeti médium. A középkor hóráskönyvei, kódexei koruk legmagasabb szintű képzőművészeti alkotásait hordozták magukban. Sok esetben a könyv olyan volt, mint manapság egy zip- vagy rar-fájl: egész ikonográfiai programok, szimbólumok, jelképek sokasága volt jelen egy-egy kisebb ábrázolásban, s ezekből bontották ki falakra, üvegablakokra és gigantikus pannókra a monumentális festmény- és szobrászati ciklusokat.

A kiállító 223 művész közül közel 60 magyar alkotó is jelen van. A műfaj doyenjeinek számító, a Magyar Művészkönyv Szövetséget éltető Szirányi István és Barabás Márton, valamint Bornemissza Rozi munkáin túl Kelecsényi Csilla, Kiss Ilona, Péli Mandula, Pál Csaba is kiállítanak. De itt van a műfajba kiránduló Lengyel András, egy installáció erejéig Várnai Gyula és Varga Gábor Farkas is. Ötletes textilművész-könyvvel jelentkezik Richter Sára és Solti Gizella. És a fiatal generáció: Büki Zsuzsa, Czeizel Balázs, Dér Adrienn, Eperjesi Ágnes, Farkas Rita, Farkas Zsuzska és Garami Richárd. Talán a művészkönyv műfajából adódik, hogy az olasz és német művészek alkotják a második és harmadik legnagyobb csoportot, amit az illusztris lengyel, majd az angol és amerikai kontingens követ. Japánból és Franciaországból is szép számmal érkeztek művek, de pár munkával szinte minden európai ország képviselteti magát.

Külön érdemes ebből kiemelni a közép-európai szekciót, hiszen a lengyel, a cseh és a magyar művészek alkotásai sajátos rokonságot mutatnak. Számunkra ismert és értett grafikai nyelven szólnak, s különösen a lengyel alkotásokkal sajátosan kommunikálnak a magyar művek. A stílus-átmenetek talán ezekben a művekben vannak jelen leginkább: egyszerre könyvek, de már önálló képzőművészeti alkotásokként is felfoghatók. Míves, ha úgy tetszik, iparművészeti megoldások keverednek képzőművészeti ötletekkel, a klasszikus képgrafika módszerei, műfajai lépnek emberközelbe, s válnak megfogható alkotássá: leporellók, „dobozba zárt kő” könyvek, szitanyomatok. A lengyel Johanna Wiesnewska-Domanska és Ursula Jedrzejcik, valamint Maciej Jablonski munkái nem véletlenül kerülhettek egy terembe, egy térbe Farkas Rita alkotásaival úgy, hogy ezek a művészek soha korábban nem találkoztak. A cseh Jan Mericka kórházas lapjai szintén megállásra késztetnek, ismeretlenül is ismerősnek hatnak. Az atmoszféra, a gondolatok sajátos rokonságot mutatnak, s szinte magától értetődik, hogy egy térben, egy gondolat körül szerveződjenek a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének fiatal közép-európai művészei által létrehozott alkotások.

A könyv keresi helyét az e-galaxisban, és talán éppen emiatt gyakori a régi könyvek újrahasznosítása is. Ebben a magyar alkotók közül Szirányi István és Barabás Márton egyaránt jeleskednek. Szirányi dianegatívokból készített alkotása, illetve Barabás partitúrákból és hangszerekből készített alkotásai egyaránt a könyv szemétté lett művészi újrahasznosításainak is tekinthetők. Lengyel András műve lehet ugyanakkor a másik végpont: művészi installációs eszközzé váló tabletet láthatunk ugyanis munkáján. Könyv tehát immár az e-book is, amelyre a technológiafejlődés szerelmesei úgy tekintenek, mint a jövő információhordozójára. Meglátjuk.

Mindenesetre Székesfehérvár és ez a gigantikus tárlat is bizonyíték arra, hogy igenis szeretjük kezünkbe venni a műveket. Jó hajtogatni a leporellókat, gyerekként csodálkozunk rá a mívesen kivágott hajtogatásokra, játszunk, bábozunk, nyúlkálunk, s ezt az élményt, a hatalmas japán papírselymek hajtogatásának élményét, a textúrák megtapintásának izgalmát soha nem fogja pótolni a tablet. És telhet el akárhány év, a könyv egész biztosan újra meg fogja találni a helyét életünkben, polcainkon egész biztosan ott lesznek az albumok, s lehet, hogy a jövő könyveire már képzőművészeti kincsként fogunk tekinteni, miközben Agatha Christie-t a touchpaden lapozgatjuk.

(V. Nemzetközi Művészkönyv-kiállítás, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár. Látogatható október 27-éig.)