A világhírű dzsesszhegedűs, Roby Lakatos hazatelepülne

Július 20-án este hattól a Veszprémi Petőfi Színházban koncertezik Roby Lakatos. Ereiben a „cigány hegedűsök királya”, Bihari János vére folyik.

− Milyen érzés magyar közönség előtt játszani a világ különböző pontjai után?
− Furcsa. Nem tudom, miért, de Magyarországon mindig feszélyezettebb vagyok, mint bárhol máshol. Ugyanakkor várom is, különösen a Veszprémi Fesztivált. Ez a 10. évfordulójuk, ami azért érdekes, mert az én koncertem nyitotta meg az elsőt tíz évvel ezelőtt, és most két nap is játszom: 19-én Nigel Kennedyvel léptem fel, és 20-án lesz az új lemezem, a La Passion bemutatója. Örülök, hogy ilyen nagy fesztivállá nőtte ki magát 10 év alatt. A zempléni fesztiválon viszont nem voltam még.

− Ott filmslágereket játszik majd az ebben a témában sokszor koncertező Dohnányi zenekarral.
− Nyilván azért is hívtak, mivel nekem is van filmzenei lemezem. A Zsidó Nyári Fesztiválon pedig Lajkó Félixszel lépek fel, ugyanazzal a műsorral, mint amivel nemrég a Művészetek Palotájában, persze ugyanaz biztos nem lesz, vele nem is lehet, háromszor próbáltunk a múltkor is, és végül a koncertünk teljesen más lett.

− Mit jelent a mindennapokban Bihari-leszármazottnak lenni?
− Sokszor gondolok rá, hiszen amikor itt vagyok Budapesten, a Stollár Béla utcában lakom, és amikor kimegyek a házból a körút felé, a Bihari János utcán megyek keresztül, és így mindig eszembe jut. Fantasztikus érzés maga a tudat, hiszen Bihari nagy ember volt, és rá büszkének is lehet lenni. Mi erről azonban soha nem beszéltünk. A Deutsche Grammophon hozta be ezt a köztudatba – és nem is én mondtam nekik –, több mint 20 éve felfedezték azt az információt, hogy hetedik Bihari-leszármazott vagyok, és rögtön ráépítették a reklámjukat.

− Mennyire ismerik Bihari Jánost külföldön?
− Ausztriában különösen, de máshol is szerte a világban tudják, ki volt.

− Annak idején Brüsszelben, egy kis klubban alakult ki ez a zenei stílus. Könnyen ment az átállás a nagy koncerttermekre?
− 1985-ben mentem ki Brüsszelbe, és 1986-ban nyitottuk meg a Les Atéliers de la Grande Ille-t, ami aztán világhírű hely lett. Minden nagy muzsikus idejárt a koncertjei után, például Stephane Grapelli, Maxim Vengerov vagy Vadim Repin. Így talákoztam Yehudi Menuhinnal is, aki annyira jól érezte magát, hogy minden hónapban eljött. Ő mondta nekem, hogy téged minden egyes muzsikus ismer, a nagy publikum viszont nem. Két koncertem is volt vele az Európai Parlamentben, és tulajdonképpen innen, Menuhinnak köszönhetően indult el a karrierem. A Grande Ille-ban minden nap muzsikáltam, teljesen koncertszerűen játszottunk. A Menuhinnal közös koncertek után kaptam szerződést a Columbiától, beindultak a koncertek, lemezek. Már nem volt időm a klubra, és így változott meg az életem, és ez így van a mai napig .

− Számtalan stílusban játszik, mennyire könnyű ezek között egyensúlyt találni, vagy nem is törekszik erre, egyszerűen csak zenél?
− Ez a lényege ennek a zenének, 25 évvel ezelőtt én ezt így találtam ki Brüsszelben, amit aztán „unorthodox  gipsy fusionnek” neveztem el, és örülök, hogy most már az egész világon jegyzik, és önálló stílussá nőtte ki magát. Magyarországon persze az új generáció már nagyon követi ezt a stílust, de külföldön is – például Kínában, Japánban, Angliában, Franciaországban, nagyon sok helyen – találkoztam már olyan zenekarral, akik ebben a stílusban játszanak.

− Azt gondolná az ember, hogy ehhez azért olyan alapok kellenek, mint például a cigányzene, amit nem lehet csak úgy tanulni, mint mondjuk egy Mozart-művet.
− Megvan az alapjuk. A magyar cigányzene mellett ott van a balkáni stílus, vagy az orosz, ugyanakkor dzsesszel, latin stílussal, klasszikus zenével van összekombinálva. Az új lemezemen például jelen van a mexikói stílus és két Piazzola-tangó is.

− A La Passion az élő felvétel miatt is érdekes.
− A sydney-i operában játszottunk, ez egy olyan élő felvétel, ami az elejétől végéig dokumentálja ezt a koncertet. Általában egy koncertlemezhez kell 2-3 előadás, hogy válogatni lehessen a legjobb verziók között, itt azonban nem volt lehetőségünk utólag bármit is újra felvenni, javítani, még egy hangot sem. Ötezren voltak, sok ráadást játszottunk, régi számokat kicsit másként, nagy sikert aratott, utána dedikálni kellett, s mire végeztünk és visszamentünk, már leszerelték a színpadot. Ennek ellenére még a ráadások is egy külön második lemezen megjelentek, így aztán dupla album lett belőle. És az sem mellékes, hogy ez első lemezem az új zenekarommal, akik nagyon tehetséges fiatal zenészek.

− Ha már a fiataloknál tartunk, mi a véleménye a felnövekvő fiatal muzsikus generációról?
− Fantasztikusak! Ezt azért is merem mondani, mert magam is fiatalokkal játszom. A zenekarom tagjaival 18 éves koruk óta muzsikálok, úgy is mondhatom, hogy ez az én iskolám. Ki szeretném emelni a cimbalmosunkat, Lisztes Jenőt, aki diplomás cimbalomművész, több koncertje volt már szólistaként a Berlini és Bécsi Filharmonikusokkal, emellett kiválóan zongorázik, harmonikázik, vibrafonozik. Ilyen zenészekkel együtt dolgozni rendkívül sok energiát ad, szinte elrepül az idő munka közben. És ezt érezni az új lemezen is, nemcsak a koncerteken, pedig elég hosszú, mert dupla album, de eddig mindenkitől azt hallottam vissza, milyen gyorsan eltelt az idő, amíg a végére ért. Nem szeretem, ha unatkozik a közönség.

− Az ön koncertjeit ilyen kritika nem is érheti.
− Én azt szeretem, ha táncolnak, szinte „őrjöngenek” a zenémre. A magyar közönséghez visszatérve talán az a különbség, hogy itt sokkal feszélyezettebbek az emberek a koncerteken, s nem tudom, hogy miért. Ha máshol kimegyek a színpadra, már állva tapsolnak, táncolni akarnak. Lehet, hogy azért van ez így, mert nem játszottam eleget Magyarországon.

− Nem lehet, hogy a szocializmusban elvárt illedelmes viselkedés is az oka?
− Lehet, de ennek ellentmond, hogy elég sokat játszottam Lengyelországban, és ott nem látom ezt a feszélyezettséget, a Balkánon pedig végképp nem.

− Azt gondolná az ember, hogy a magyar közönség jobban érti ezt a zenét
− Amikor édesapámnak megmutattam az egyik számomat – A Live from Budapestről a Symphony „Bird in the Dust”-ot  –, elsőre azt mondta, hogy ez borzasztó, nem lehet meghallgatni. Másnap kérte, hogy rakjam be másodszor is, akkor már megjegyezte, hogy azért vannak benne jó dolgok is, harmadszorra pedig már kifejezetten tetszett neki. Ez a stílus megszokás kérdése is. Aki először hallgat, már csak azért is feszélyezett, mert nem tudja, mi ez. Annyira gyorsan haladnak a zenei történések, hogy nem tudja követni. Úgyhogy azt gondolom, sokkal többet kéne Magyarországon játszanom. Lakást tervezek venni Budapesten, többet szeretnék itt tartózkodni, és akkor többet játszhatnék, kisebb fesztiválokon, kisebb klubhelységekben is felléphetnék, hogy megismerjenek az emberek. Az általam képviselt zene az egész világon ismert, jegyzett stílus, a lemezüzletekben már külön polcra rakják a lemezeinket. Magyarországnak még kell egy kis idő ezen a téren. Ez azonban az én hibám is, hiszen 18 éven át nem játszottam egyszer sem itthon.

− Feltételezem, hogy a pesti lakás mellett szólnak a családi szálak is.
− Nagyobbik lányom az unokámmal itt él Budapesten, a vejem szintén zenész, és a sok koncert miatt ritkán tudnak hozzánk látogatóba jönni. A kisebbik lányom jövőre fejezi be az iskolát, addig Brüsszelhez kötnek a mindennapok, utána viszont tényleg szeretnék Budapesten is élni, és a sok koncert és turné közötti szabadidőmet itt tölteni.

− Mik a tervei a közeljövőre nézve?
− Sok koncertem lesz a nyáron is, a veszprémi koncertek előtt 18-án Felsőörsön tartottam mesterkurzust, de megyek Olaszországba, Lengyelországba, Macedóniába, ősszel egy ázsiai és egy háromhetes orosz turnéra. Szentpéterváron az orosz X-faktorban minden évben benne vagyok a zsűriben, ott kicsit másképp van, a verseny és a zsűri is nemzetközi. November 7-én jelenik meg az új önéletrajzi könyvem. Elkezdtem írni egy könyvet magamról, megírtam hat fejezetet, aztán elakadtam, és nem tudtam folytatni, viszont amit addig írtam, az mindenkinek nagyon tetszett. Bombera Kriszta fejezi be közösen felvett interjúk alapján, és a Libri adja ki. November 16-án lesz a könyvbemutató Budapesten, és utána megjelenik angolul és franciául is. Azt szeretném, ha Amerikában, Ausztráliában és Kanadában, ahol sok magyar él, magyarul is kapható lenne, biztos vagyok benne, hogy sokakat érdekelne.