Nigel Kennedy: Örökké lázadni fogok

Dzsessz, komolyzene és rock&roll: péntek este a VeszprémFest nagyszínpadán különleges koncertet ad Nigel Kennedy. A hegedűművészt e-mailben kérdeztük.

– Önről leginkább egy extravagáns punk jut az ember eszébe. Nem zavarja, hogy mint most is, mindig a külseje kerül szóba elsőként?
– Egyáltalán nem. Elégedett vagyok a kinézetemmel és örülök, ha ez témát szolgáltat az embereknek. Én egyszerűen önmagamat adom, és jól érzem magam a bőrömben.

– Továbbra is lázadónak tartja magát?
– Igen, mindig lázadtam és örökké lázadni fogok. A szabálykövetés számomra elképzelhetetlen.

– Nem fél, hogy ennek az örök lázadónak a képe árnyékot vet a hegedűvirtuózra?
– Nem. Végül mindig csak a zene számít. Sokan minden igyekezetükkel azon vannak, hogy élesen elválasszák a komolyzene és az egyéb zenei stílusok előadásmódját. Mert szerintük a kiöltözős komolyzene „különbözik” minden mástól. De a közönség egyből rájön, hogy hiába az öltöny, ha mindez csupán öntetszelgés és hamis póz. A művészeknek saját magukban kell megtalálni az eredetit, azt, ami megkülönbözteti őket mindenki mástól. De ez magától jön, nem szabad erőltetni.

– Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy utálja ismételni a dolgokat, és nem akar úgy viselkedni, ahogy elvárják öntől. Gondolja, hogy a közönség lépést tud tartani a folytonos megújulással és változással?
– Utálok olyasmit csinálni, amit korábban már megtettem egyszer, ez halálra untat. Ezért igyekszem mindig különleges, egyedi műsorokat összeállítani, mint például a veszprémi fellépés esetén is. Ebben keveredik minden, amit szeretek, és ami én magam vagyok. Bachhal indítok, aztán játszom egy kis Bartókot, majd dzsesszt és így tovább. A koncert visszaadja mindazt, amit imádok a zenében.

– Nagy felháborodást keltett komolyzenei körökben azon kijelentése, hogy a legtöbb korhű előadásmódhoz ragaszkodó zenész „egy túlságosan finomkodó, és kifáradt zenei gettóba zárja Bachot” a lélek és szenvedély nélküli játékkal. A szenvedély a klasszikus zene lényege, a korhű pedig szükségszerűen unalmas?
– Az autentikus előadásmód nem jelenti kapásból azt, hogy a dolognak unalmasnak kell lennie. De a legtöbben, akik ezzel próbálkoznak, csupán egy divathullámnak engedelmeskedve zenélnek, aminek már semmi köze a hagyományokhoz. Bachot nem lehet szenvedély nélkül előadni. Ez nem mechanikus zene, hanem egy géniusz alkotása, amit csak a legmélyebb tisztelettel szabad eljátszani.

– Hogyan néznek Önre a klasszikus zene világában, a különleges megjelenése és előadásmódja nem hátráltatja a karrierjét?

– Egyáltalán nem érdekel, hogy hátráltatja-e. A komolyzenei világban egyébként engem inkább azért tartanak problémásnak, mert szeretek sokat próbálni. Mindig alaposan el akarok mélyülni a műben, nem csak végigrohanni rajta, hogy minél hamarabb letudjuk az egészet. Tisztelem a közönséget, eljönnek meghallgatni, kifizetik a jegyet, megérdemlik, hogy a lehető legjobb legyek. Addig sosem adok elő egy műsort, amíg tökéletesen be nem gyakoroltam. A külsőmre visszatérve, azt hiszem, hogy valójában mindenki magasról tesz rá, hogy hogyan nézek ki, amíg jól játszom.

– Kik voltak hatással Önre, és az Ön játéka volt-e hatással valakire?
– Első mestereim, Yehudi Menuhin és Stéphane Grapelli nyilvánvalóan hatalmas hatással voltak a zenei fejlődésemre. Minden nap játszom Bachot, a zenéje folyamatosan körülvesz, a hatása így szintén óriási, de engem Jay-Z muzsikája is inspirál. És hogy én kire lehettem hatással? Szeretném azt hinni, hogy sok zenészt sikerült rávennem arra, hogy szakadjon el a normáktól, és legyen önmaga. Mint például a zenekarom tagjai. Igyekszem elérni, hogy minden koncerten improvizáljanak egy kicsit. Csináljanak valami olyasmit, amihez a klasszikus zene hagyományos környezetében nincsenek hozzászokva.

– Legutóbbi műsoraiban Bach és Fats Waller zenéjét kombinálta. Működnek együtt az ennyire eltérő stílusok?
– Jelenleg egy vadonatúj műsorral készülök, amit eddig még sosem játszottunk. Bachhal kezdünk, aztán egy kis Kreisler következik, majd Bartók, Django, végül pedig Jimi Hendrix dalai hangzanak el. Néhány saját szerzemény, és még több meglepetés is várható. Egyébként az eltérő stílusok remekül passzolnak egymáshoz. Miért ne lehetne egy műsorban játszani Bachot Hendrixszel?

– A felesége lengyel, és ha jól tudom, egész évben ingáznak Lengyelország és Nagy-Britannia között. Milyennek látja Kelet-Európát?
– A nyár nagy részét Lengyelországban töltjük, de azért én továbbra is erősen kötődöm az Egyesült Királysághoz. Imádom mindkét országot. Bár Lengyelország sajnos éppen megpróbál felzárkózni a Nyugathoz, megjelentek a McDonald’s-ok, a nagy áruházláncok, és így tovább. Van viszont egy rakás remek dzsesszklub, de ettől függetlenül is, ez az ország nagyon különleges a számomra.

– Sokadszor jár Magyarországon. Milyen emlékeket őriz az eddigi fellépésekről?
– A magyar közönség fantasztikus, szeretik és értik a zenét, mindig nagy megtiszteltetés Magyarországon fellépni.