Pál András: Nem volt kérdés, hogy mennem kell tovább

Pál András generációjának egyik legizgalmasabb színészfigurája. A Pesti Magyar Színház után a következő évadtól a Radnóti Színházhoz szerződött.

– Most mégis továbblépsz.
– Nem terveztem, hogy otthagyom a Pesti Magyar Színházat, az élet hozta így. Nehéz döntés volt, de nem volt kérdés, hogy mennem kell tovább. Bálint Andrással már többször beszéltünk arról, hogy esetleg odamenjek, most jött el az ideje. Olyan rendezőkkel dolgozhatom együtt, mint Mohácsi János, Valló Péter. Jóleső izgalom van bennem, persze kicsit tartok attól, hogyan tudom majd a társulattal felvenni a lépést. Kováts Adéllal már játszhattam együtt Pécsett, az nagyon jó emlék.

– 2010-től voltál tagja a Pesti Magyar Színháznak. Nagy reménnyel, álmokkal vágtatok bele a munkába, de aztán mindent felülírtak a gazdasági problémák, botrányoktól volt hangos a sajtó. Téged mindez hogyan érintett?
– Őze Áronék tényleg meg akarták újítani a Pesti Magyart, nagyra törő művészi terveik voltak. Aztán jöttek az anyagi gondok, és a második évadot már muszáj-megoldásokból kellett összetákolni. De a társulatot ezek a nehézségek csak összekovácsolták. A színház anyagi megfontolásokból profilváltáson ment keresztül, jelenleg ifjúsági és családi színházként működik. Nincs baj ezzel a műfajjal, ha van mellette más, karakteresebb, fajsúlyosabb út, amin szintén járhatunk. Ha csak ez van, akkor nem lehet úgy fejlődni, ami például engem motiválna. Őze Áron persze próbál törekedni arra, hogy a helyes arányt megtalálja. Nem szakad meg teljesen a kapcsolatom velük: két szerepemet is továbbviszem, és lehet, hogy még új darabban is játszani fogok.

– És nem utolsósorban tanítasz a Pesti Magyar színiakadémiáján is.
– Először Kaposváron kezdtem tanítani. Mohácsi János felkért, hogy Kelemen József és Réthly Attila mellett tartsak művészibeszéd-órákat. Nagy kihívás volt, hiszen még én is a pályám elején tartok. Állandóan azon kattogtam, hogy mit tudnék én mutatni ezeknek a fiataloknak, amikor még nekem is rengeteget kell fejlődnöm. De végül rájöttem, azt kell átadnom, ami már a részemmé vált. Hasonló korosztály vagyunk, hasonló problémákkal küzdünk, értem a gondolataikat, a szándékaikat. És pont ezért nagyon könnyen meg tudom velük találni a közös hangot. És nemcsak ők, de én is rengeteget tanulok tőlük, általuk. A Pesti Magyar Színiakadémián először csak kurzust tartottam, de ma már van egy osztályom Őze Áronnal és Szatmári Attilával közösen. Óriási felelősséggel jár ez a munka és kemény lemondásokkal. Most reggeltől estig próbáljuk a Hippolytot, aztán rohanok éjszaka hozzájuk, hogy a vizsgaelőadásukat összerakjuk. De ez így van jól.