– Az Orlai Produkció július 4-én mutatja be a Belvárosi Színházban a Hippolyt, avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál című előadást, amelyben Csákányi Eszter, Kulka János és Elek Ferenc mellett te is színpadra lépsz. Orlai Tiborral már régebb óta dolgoztok együtt.
– A Francia rúdugrás volt az első közös projektünk Tiborral, aztán a Jadviga párnájában én játszhattam el Ondrist. Tibor számára nagyon fontosak a színészek, figyel rájuk, támogatja őket. Én rengeteget köszönhetek neki. Most a Hippolytban kaptam szerepet, Terka udvarlóját játszom. A darabot a Mohácsi testvérek rendezik az eredeti Zágon István-féle írás átirata nyomán. Nehéz helyzetben vagyunk, hiszen egy teljesen átírt darabról van szó, és szorít az idő, de már a célegyenesben vagyunk. Nem volt különösebb oka, de nehezen álltam neki ennek a próbaidőszaknak. Megint rám törtek a paráim, hogy béna vagyok, azt sem tudom, hogy kell megállni a színpadon, de Mohácsi János, Moha megtesz mindent, hogy ezeket feloldja. Moha a tanárom volt Kaposváron, aztán Pécsett is sokat dolgoztam vele együtt. Szeretem, ahogy egy darabhoz nyúl, ahogy gondolkodik a színházról, ahogy irányítja a színészeket. Nagyon jó állapotba kell magadat hozni ahhoz, hogy a vele való munkához hozzá tudj adni valami pluszt. Nagyon jó figyelni például, ahogy Csákányi Eszter, Kulka János és Elek Feri dolgoznak.
Pál András
Fotó: Béres Attila
–Színészként meghatározó helyszíne volt az életednek Pécs. Mit adott neked ez az időszak?
– Hiszem, hogy azokat az írott és íratlan szabályokat, amelyek működtetik a színházat, igazán vidéken lehet megismerni. Egy évad alatt számos műfajban próbálhatja ki magát a színész, az állandó közönség pedig nagyon sokat követel meg az embertől, ott nem lehet fáradtan, fél szívvel színpadra lépni, mindig meg kell tudni újulni. A folyamatos terhelésnek köszönhetően biztos rutinra lehet szert tenni. Több vidéki társulattal dolgoztam, de legfontosabb állomás az életemben a Pécsi Nemzeti Színház volt. Nagyon izgalmas, inspiratív munka folyt ott, egymásból építkeztünk, és napról napra jobbak lettünk egymástól. Meghatározó találkozások történtek, barátságok szövődtek. Ugyanezt tapasztaltam meg a Pesti Magyar Színházban is.
– Most mégis továbblépsz.
– Nem terveztem, hogy otthagyom a Pesti Magyar Színházat, az élet hozta így. Nehéz döntés volt, de nem volt kérdés, hogy mennem kell tovább. Bálint Andrással már többször beszéltünk arról, hogy esetleg odamenjek, most jött el az ideje. Olyan rendezőkkel dolgozhatom együtt, mint Mohácsi János, Valló Péter. Jóleső izgalom van bennem, persze kicsit tartok attól, hogyan tudom majd a társulattal felvenni a lépést. Kováts Adéllal már játszhattam együtt Pécsett, az nagyon jó emlék.
– 2010-től voltál tagja a Pesti Magyar Színháznak. Nagy reménnyel, álmokkal vágtatok bele a munkába, de aztán mindent felülírtak a gazdasági problémák, botrányoktól volt hangos a sajtó. Téged mindez hogyan érintett?
– Őze Áronék tényleg meg akarták újítani a Pesti Magyart, nagyra törő művészi terveik voltak. Aztán jöttek az anyagi gondok, és a második évadot már muszáj-megoldásokból kellett összetákolni. De a társulatot ezek a nehézségek csak összekovácsolták. A színház anyagi megfontolásokból profilváltáson ment keresztül, jelenleg ifjúsági és családi színházként működik. Nincs baj ezzel a műfajjal, ha van mellette más, karakteresebb, fajsúlyosabb út, amin szintén járhatunk. Ha csak ez van, akkor nem lehet úgy fejlődni, ami például engem motiválna. Őze Áron persze próbál törekedni arra, hogy a helyes arányt megtalálja. Nem szakad meg teljesen a kapcsolatom velük: két szerepemet is továbbviszem, és lehet, hogy még új darabban is játszani fogok.
– És nem utolsósorban tanítasz a Pesti Magyar színiakadémiáján is.
– Először Kaposváron kezdtem tanítani. Mohácsi János felkért, hogy Kelemen József és Réthly Attila mellett tartsak művészibeszéd-órákat. Nagy kihívás volt, hiszen még én is a pályám elején tartok. Állandóan azon kattogtam, hogy mit tudnék én mutatni ezeknek a fiataloknak, amikor még nekem is rengeteget kell fejlődnöm. De végül rájöttem, azt kell átadnom, ami már a részemmé vált. Hasonló korosztály vagyunk, hasonló problémákkal küzdünk, értem a gondolataikat, a szándékaikat. És pont ezért nagyon könnyen meg tudom velük találni a közös hangot. És nemcsak ők, de én is rengeteget tanulok tőlük, általuk. A Pesti Magyar Színiakadémián először csak kurzust tartottam, de ma már van egy osztályom Őze Áronnal és Szatmári Attilával közösen. Óriási felelősséggel jár ez a munka és kemény lemondásokkal. Most reggeltől estig próbáljuk a Hippolytot, aztán rohanok éjszaka hozzájuk, hogy a vizsgaelőadásukat összerakjuk. De ez így van jól.
