– Hatvan évvel ezelőtt, 1953-ban mutatták be a Római vakáció című amerikai–olasz filmet, William Wyler rendezésében. Ebből Cole Porter-slágerekkel kibővítve készített színpadi adaptációt Paul Blake. Mennyiben tér el ez a feldolgozás a filmtől?
– Két szálon fut a cselekmény: az alaptörténetet adó mese egy forgatás során bontakozik ki. Én egy olyan színésznőt alakítok, aki először dolgozik együtt azzal a stábbal, amely forgatja a Római vakációt. Ernő egy befutott, sikeres művészt játszik, éltre szóló találkozás az övék. Női darab lesz, de nem akarjuk másolni a kultikussá lett mozit, saját képünkre akarjuk formálni. Számunkra az a legfontosabb, hogy a nézők tudjanak elvonatkoztatni az eredeti filmtől, hogy egy új történet részesei lehessenek.
– Mit ért az alatt, hogy női darab lesz?
– Túlságosan elmosódtak a nemek közötti határok. Egyre több a férfias nő és nőies férfi. Nagy szükség van arra, hogy a férfi érezze a helyét a világban, egy nő pedig Nőnek érezhesse magát egy Férfi mellett. Az a fajta szabadság, amelyben most élünk, nem biztos, hogy minden szempontból jót tesz. Egészen más érzés, ha felkér egy férfi táncolni, mintha csak szabadjára magamnak, magammal táncolnék. Élvezni kell az életet, ismerkedni kell, nyitottnak kell lenni az újra, de tudni kell megbecsülünk, amink van. És azért mindent meg kell tennünk. Ezt erősíti ez a darab.
– Régi katonás kollegákkal dolgozik most újra.
– Eltelt egy kis idő, amióta nem találkoztam a volt kollégáimmal, de örülök, hogy most újra összehozott minket a sors. Mind nagyon jó színészek, akikkel iszonyatosan jól értjük egymást, ösztönzőleg tudunk hatni a másikra. Rékával viszont most találkozom először rendezőként. A katonás időszakomban csak együtt játszottunk. Eddig soha nem vállaltam nyári munkákat, mert nekem ez a feltöltődés időszaka, ez az első alkalom. De egyáltalán nem bántam meg. Azért is örülök ennek a próbafolyamatnak, mert új emberekkel is dolgozhatom. Hernádi Judit, Cseh Judit, Szikszai Rémusz, Márton András és Nagy Dániel Viktor nagyon jó kollégák.