– Hatvan évvel ezelőtt, 1953-ban mutatták be a Római vakáció című amerikai–olasz filmet, William Wyler rendezésében. Ebből Cole Porter-slágerekkel kibővítve készített színpadi adaptációt Paul Blake. Mennyiben tér el ez a feldolgozás a filmtől?
– Két szálon fut a cselekmény: az alaptörténetet adó mese egy forgatás során bontakozik ki. Én egy olyan színésznőt alakítok, aki először dolgozik együtt azzal a stábbal, amely forgatja a Római vakációt. Ernő egy befutott, sikeres művészt játszik, éltre szóló találkozás az övék. Női darab lesz, de nem akarjuk másolni a kultikussá lett mozit, saját képünkre akarjuk formálni. Számunkra az a legfontosabb, hogy a nézők tudjanak elvonatkoztatni az eredeti filmtől, hogy egy új történet részesei lehessenek.
– Mit ért az alatt, hogy női darab lesz?
– Túlságosan elmosódtak a nemek közötti határok. Egyre több a férfias nő és nőies férfi. Nagy szükség van arra, hogy a férfi érezze a helyét a világban, egy nő pedig Nőnek érezhesse magát egy Férfi mellett. Az a fajta szabadság, amelyben most élünk, nem biztos, hogy minden szempontból jót tesz. Egészen más érzés, ha felkér egy férfi táncolni, mintha csak szabadjára magamnak, magammal táncolnék. Élvezni kell az életet, ismerkedni kell, nyitottnak kell lenni az újra, de tudni kell megbecsülünk, amink van. És azért mindent meg kell tennünk. Ezt erősíti ez a darab.
– Régi katonás kollegákkal dolgozik most újra.
– Eltelt egy kis idő, amióta nem találkoztam a volt kollégáimmal, de örülök, hogy most újra összehozott minket a sors. Mind nagyon jó színészek, akikkel iszonyatosan jól értjük egymást, ösztönzőleg tudunk hatni a másikra. Rékával viszont most találkozom először rendezőként. A katonás időszakomban csak együtt játszottunk. Eddig soha nem vállaltam nyári munkákat, mert nekem ez a feltöltődés időszaka, ez az első alkalom. De egyáltalán nem bántam meg. Azért is örülök ennek a próbafolyamatnak, mert új emberekkel is dolgozhatom. Hernádi Judit, Cseh Judit, Szikszai Rémusz, Márton András és Nagy Dániel Viktor nagyon jó kollégák.
– Hosszú évekig volt tagja a budapesti Katona József Színháznak, Alföldi Róbert meghívására tavaly azonban a Nemzeti Színházhoz szerződött, ami nehéz váltás volt. Most új időszak kezdődik a színház életében, amelynek a jövő évadban is tagja marad. Mit vár a Vidnyánszky Attila vezette teátrumtól?
– Az ember nem csak attól érzi jól magát egy helyen, hogy a többiek hogyan gondolkoznak a világról. Nekem nagyon fontos, hogy milyen lehetőségeket kapok: hogy színészileg tudok fejlődni egy szerep által vagy sem, hogy kapok-e új impulzusokat, hogy tudok-e a kollégáimmal együtt dolgozni. Ezeket mérlegelve úgy láttam, hogy jövőre is érdemes maradnom a Nemzeti Színházban. Talán azt várom ettől az időszaktól, hogy ezek a megérzéseim beigazolódjanak.
– Alföldi Róbert utolsó Nemzeti Színház-as rendezését, a Mephistót a jövő évadtól a Vígszínház tűzi műsorra. Ön játszani fog benne?
– Elvileg igen, de az egyeztetésektől függ.
– Több interjúban nyilatkozta, hogy Ascher Tamás nagyon fontos alkotó az életében. Miért?
– Az embert mindig az inspirálja leginkább, akivel legelőször dolgozhat együtt. Amikor a Katonához szerződtem, Ascher Tamástól kaptam az első munkám, amely nagyon megérintett, eltalált. Azóta is hálás vagyok neki ezért. Elképesztő intellektus, élő lexikon. Lenyűgöző, hogy bármilyen pillanatban tud egy aktuális verset mondani. Kevés olyan rendező van, aki megtalálja a színészek nyelvét, aki érzi, hogyan kell velük kommunikálni. Feltétel nélkül meg lehet bízni minden egyes szavában, még akkor is, ha nehezen születik meg a darab megoldása.
– Idén másodszor nyerte el a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó különdíját a Pécsi Országos Színházi Találkozón. 2009-ben a Barbárok című előadás Anna Fjodorovna szerepéért, idén a Nemzeti Színházban bemutatott Amphitryon Alkméné alakításáért vehette át az elismerést. Fontosak ezek a díjak?
– Azért jelentenek sokat, mert pont két olyan darabért kaptam meg, amelyben nagyon hittem, és nagyon szerettem. Ezek azt igazolják, hogy ha az ember valamiben tényleg mélyen hisz, akkor annak van eredménye.
