Az Oscar-díjas operatőr szombaton Washingtonban adott interjút a távirati irodának abból az alkalomból, hogy részt vett a Smithsonian Folklife Festival keretében zajló magyar program filmvetítés-sorozatán. Az alkotó az amerikai Nemzeti Művészeti Galériában találkozott a közönséggel, miután az ő, illetve a néhai barátja és kollégája, Kovács László munkássága előtt tisztelegve levetítették James Chressanthis Nincs szükség feliratra: László és Vilmos című dokumentumfilmjét.
A Magyarország, hősök és mítoszok: a bevándorlók élményei és a művész szeme című magyar filmszemlén szombaton bemutatták Káel Csaba Bánk bánját is, amelynek Zsigmond Vilmos volt az operatőre.
− Maga az emigránsok témája, azt megbeszélni, hogy ki hogyan jutott előre, fontos azok számára, akik értékelik, hogy Amerika nyitva áll a külföldiek előtt − mondta Zsigmond Vilmos. − Az igazság az, hogy most már amerikainak vallom magamat, mert az elmúlt csaknem 57 év nagy részét már itt töltöttem el, de nagyon szívesen járok Magyarországra, a kapcsolatokat mindig fenntartottam és otthon is otthon érzem magamat − nyilatkozott arra a kérdésre válaszolva, hogy hol van inkább „otthon”.
− Az amerikaiak nagyon érdeklődnek Magyarország iránt. Ennek az okát nem tudom. A magyarokat talán jobban tisztelik, mint a környező országokban élőket. Lehet hogy azért, mert sokan hozzájárultak Amerika és a világ fejlődéséhez. Az atombomba kifejlesztésétől Hollywoodig a magyarok benne voltak sok mindenben. A magyarok egy olyan népség, amely mindent meg tud csinálni − hangsúlyozta az operatőr. − A némafilm hajnalán, amikor Franciaországban feltalálták a némafilmet, hat hónapra rá már Magyarországon is csináltak egy stúdióban némafilmeket − emlékeztetett. − A magyarokat mindig is érdekelte az, hogy lépést tartsanak Európával.
Zsigmond Vilmos elmondta, hogy néhány hete fejezett be egy munkát Budapesten. Az Arthur Allan Seidelman rendezte, Richard Alfieri író-drámaíró 28 nyelvre lefordított sikerdarabjából készült, Six Dance Lessons in Six Weeks (Hat hét, hat tánc) című amerikai film elmagányosodott, korosodó asszonyokról szól, akik tánctanulás révén próbálják meg újrakezdeni életüket.
A 83 éves Zsigmond Vilmos elmondta, jelenleg négy-öt filmtervvel foglalkozik, de „a pénzügyi problémák Amerikában is, nemcsak Magyarországon, mindig visszafogják a forgatási terveket”. − Majdnem minden rendezővel, akivel dolgoztam, szerettem a közös munkát. Nem egyszer elmentünk a második-harmadik filmig, aztán megint mindenki ment a maga útján − válaszolta arra kérdésre, hogy kivel szeretne még a jövőben együtt dolgozni.
−Várom az olyan sztorit, amelynek megvalósítása nemcsak hogy nem kerül sokba, hanem amit érdemes is megnézni. A mostani divat az, hogy különleges hatásokra alapozva csinálnak filmeket. Engem nem érdekelnek ezek a trükkös filmek, én olyan filmen szeretnék dolgozni, amely az emberekről szól − hangsúlyozta a művész. − Olyan filmet kell csinálni, amely az embereket érdekli. Túl sok pénzbe kerül, ha az ember saját magáról csinál filmet. Mindig arra kell gondolni, hogy a néző milyen érzéssel távozik a moziból. Ilyen értékes filmeket nagyon nehéz találni.
A kép megjelenítőerejével kapcsolatban az operatőr a némafilm korszakát hozta példának: akkor csak képek voltak, és ahhoz, hogy az emberek megértsék, hogy miről szól a történet, elég volt néhány mondat a feliratban. − A zene már akkor is nagyon sokat segített − mondta. − Sajnos, a hang megjelenése, ellentétben azzal, hogy sokan bíztak benne, nem sokat segített. A film akkor már nem maradt meg igazi művészetnek, hanem olyan valami lett, ami keveréke a képnek és a szövegnek. A szöveg nem egészen erre való. Ha valaki elolvas egy regényt, akkor a képeket hozzáképzeli. A filmekben a képek szerepe a döntő − fogalmazott Zsigmond Vilmos.
− Aki a szöveget szereti, az menjen színházba, vagy hallgasson rádiót. De a mai jó színielőadások már nagyon sokat kölcsönöznek a filmekből: jó díszletek kellenek, jó világítás. Jó, hogy Shakespeare-nek még nem kellett díszletben gondolkodnia. A színházban a szöveg volt a lényeg, és az is maradt − tette hozzá.
− Az lenne a jó, ha egy operatőr és egy rendező életük végéig együtt dolgozhatnának majdnem minden egyes filmen. Mert úgy összeszoknak, hogy kitalálják egymás gondolatát. Egy új munkakapcsolatban mindent elölről kell kezdeni − vélte. − A jó rendező nyitott szemmel és nyitott füllel jár. Csapatmunkában sokkal jobb filmet lehet csinálni, mintha a rendező a saját feje után jár − mondta végezetül az operatőr.
A Szegeden született Zsigmond Vilmos 1962-ben kapott amerikai állampolgárságot, Los Angelesben telepedett le. Az 1977-es, Steven Spielberg rendezte Harmadik típusú találkozások című film operatőri munkájáért kapta meg az Oscar-díjat. (Ám Zsigmond Vilmos számára a legkedvesebb munkája Michael Cimino A szarvasvadásza – a szerk.)
Rétházi György, a washingtoni magyar nagykövetség kulturális attaséja az MTI-nek elmondta: a fesztivál magyar filmvetítés-sorozata sikerének is köszönhetően kiváló kapcsolat alakult ki a vetítéseket befogadó nemzeti galériával. Az intézmény a közeljövőben szívesen látná Tarr Bélát, de szóba került az Amerikába készülő Szász János meghívása, valamint a Bunyik Béla kezdeményezésére eddig 11. alkalommal megrendezett Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál alkotásainak bemutatása is.
