A Fal adja a másikat: újra itt a Pink Floyd-rockopera

Roger Waters augusztus 25-én a Puskás Ferenc Stadionban állítja színpadra a The Wallt, a Pink Floyd egyik csúcsművét.

Alig pár nappal hetvenedik születésnapja előtt érkezik újra Budapestre Roger Waters a zenekarával és egész segítőhadával, hogy augusztus 25-én a Puskás Ferenc Stadionban színpadra állítsa a The Wallt, a Pink Floyd egyik – de nem az egyetlen – csúcsművét. A remek formában lévő, megállíthatatlannak tűnő Waters pont három éve turnézik a világ körül hightech rockoperájával: ezalatt már mintegy kétszáz koncertet adott Berlintől Új-Zélandig, Los Angelestől Moszkváig. A három év alatt több millió nézőt vonzó és sok százmillió dollárt fialó turné talán kielégíti majd Roger Waters jól ismert végtelen becsvágyát – de hát ő ad is a nézőknek és hallgatóknak, nem is keveset.

Nem csoda a világ körüli siker: a The Wall országhatárokon, kontinenseken, nemzedékeken és évtizedeken átívelő, örök témákról szól. Világpolitikai félelmek és intim magánéleti problémák, gyerekkori traumák és felnőtt szorongások, elidegenedés és kiégés, a benső fal felépítése a világ és mindenki más kiszűrésére – és végül a fal lerombolása... Waters mindezekbe beleszövi pacifista nézeteit és pontos meglátásait arról, hogyan is juthat egy saját gyökereitől, embertársaitól és végül önmagától is elvágott egyén a totalitárius nézetek zsákutcájába. A The Wall mindig is egy kényelmetlen rockalbum és rockopera volt: szembesítette önmagukkal a hallgatókat és a nézőket. Sőt magát a lemezt készítő zenekart is, hiszen ez a nehezen megszülető lemez volt a Pink Floyd sokáig elhúzódó hattyúdalának nyitánya.

A The Wall 1979 novemberében jelent meg, két és fél évig tartó verejtékes, küzdelmes munka után. Az addigra már önjelölt zenekarvezetővé vált, mindig is arroganciájáról és nehéz természetéről ismert Roger Waters (a Pink Floyd eredeti basszusgitárosa és fő dalszövegírója) egy 1977-es koncertjén konkrétan leköpött egy őt idegesítő rajongót. Waters maga is kibukott a történteken, felismerve saját elidegenedését a környezetétől, legyen szó akár rajongókról, családtagokról vagy a zenekar tagjairól. Utóbbiakat szintén felőrölte a Pink Floydban töltött bő egy évtized, a rockcirkusz üressége. A mamuttá és intézménnyé vált Pink Floyd akkor már cikinek számított a pop újabb hullámának (köztük a punkok) köreiben.

Roger Waters a helyzet összes fonákságát felismerve végül megírta a The Wallt, egy képzeletbeli rocksztár, Pink történetét a gyerekkortól az összeomlásig. Waters nagyrészt saját élettörténetét szőtte bele , a háborúban meghalt apától a túlszerető anyán át a megalomániáig és a kiüresedésig – és ezt a témát sikerült végül univerzálissá, mindenki által átélhetővé felnagyítania.

A lemezt már szinte kizárólag Waters szerzeményei töltik meg, a többi zenekartag inkább csak kísérőként volt jelen a felvételeken, sőt: Rick Wright billentyűst ekkor rúgatta ki a zenekarból Waters. A francia Riviérán, New Yorkban és Los Angelesben felvett dupla albumot az annak témájául szolgáló kiégettség állapotában vette fel a Pink Floyd. Minden monumentalitása ellenére így maradt a The Wall mindmáig a poptörténet egyik legőszintébb, legkíméletlenebb, minden időben felkiáltójelként figyelmeztető alkotása. Watersék pofont adtak nekünk és maguknak, és a Fal adta a másikat.

A Pink Floyd klasszikus felállása a nyolcvanas évek elején csúnya viták és pereskedések után felbomlott; végül maga Waters kezdett szólókarrierbe, amiben végre korlátok nélkül kiélhette magát. Igaz, az általa meggyötört eredeti zenésztársak nélkül mégsem alkotott önállóan maradandót. Waters a hol magánéleti, hol hidegháborús avagy technológiai félelmeket feldolgozó szólólemezek mellett nagyobb sikereket ért el a klasszikus Pink Floyd-alkotások újraértelmezésével.

A The Wallt 1990 nyarán előadta Berlinben, az épp hogy lebontott igazi Fal még ki sem hűlt helyén: a több százezres tömeg előtti megafellépés katartikus esemény volt. 2005-ben a londoni Live 8 segélykoncerten utoljára együtt játszott a Pink Floyd nagy négyese, majd Waters egy évre rá a zenekar magnum opusának számító Dark Side of the Moonjával indult turnézni.

Roger Waters végül 2010-re színpadra vitte a The Wall új változatát. A már az eredeti, 1980-as turnén is korabeli csúcstechnológiával dolgozó műsor felújításához felhasználta a legutóbbi színpadtechnikai és vizuális fejlesztéseket, így igazán különleges látványban lehet része a nézőknek. Bábok, kivetítők, animációk, pirotechnika, mozgó színpadi alkatrészek segítségével kel életre A Fal világa.

Waters nem fukarkodik a politikai utalásokkal sem: totalitárius diktátorként pózol, miközben bármifajta politikai korrektség nélkül keresztek, sarlók, kalapácsok, dollárjelek és Dávid-csillagok hullanak alá a kivetített harci repülőgépekből. A fal végül a rockoperában is leomlik, mert az önmagunkat, egymást, embereket és nemzeteket elválasztó falaknak egyszer le kell omlania – szól a végső üzenet.

Roger Watersnek talán igaza is lehet: a nyolcvanas évek végén azt mondta, akkor adja majd elő a The Wallt újra, ha a berlini fal leomlik. Pár hónapra rá ez meg is történt.