Blur a pénteki Szigeten: foltozgatás angol módra

Közel negyed századdal megalakulása és tíz évvel „megszűnése” után péntek este a Sziget Nagyszínpadára lép a Blur. Itt érnek véget a kilencvenes évek?

Az „örökké 1997” matulai tétele látszik érvényesülni akkor is, amikor a Blur szigetes koncertjéről beszélünk. Magyarország vezető fesztiváljának fő fellépői körét sokszor éri kritika, miszerint régen lejárt, nem kurrens, vagy a Szigeten már számos alkalommal fellépő, unásig ismert zenekarok lépnek fel a nagyobb színpadokon. A Blurt el lehetne helyezni ebben a kategóriában, csak hát ők szinte az egyetlen olyan Sziget Nagyszínpad-kompatibilis zenekar a kilencvenes évekből, akik soha nem jutottak el a budapesti fesztiválra. Dalparkjuk, meg egyáltalán, a jelentőségük miatt pedig jó, hogy ha sok év késéssel is, de eljutottak a Szigetre. A kilencvenes évek ezzel talán lezárulhatnak a legnagyobb fesztiválunkon.

De miért olyan fontos a Blur? Nos, válasszuk ketté a kérdést: a magunkfajta, kilencvenes években felnőtt nemzedéknek az egyik olyan menő bandát jelentette, amit nap mint nap láthatott a zenetévéken, és a Country House még a magyar kereskedelmi rádiókba is be tudott szökni. A Blur még a Kárpát-medencében is az angol(szász) britpop, az alternatív rock egyik karakteres zászlóshajóját jelentette – ki ne pogózott volna a gyerekszobában vagy egy rockkocsmában a Song 2 zúzására? A Blur azonban  mindig is ízig-vérig angol zenekar volt, az ő zenei és dalszövegi univerzumuk csak Angliában teljesedhet ki, és ott érthető meg igazán.

Damon Albarn énekes, Graham Coxon gitáros, Alex James basszgitáros és Dave Rowntree négyese dicsőséggel és küzdelmekkel vegyes 15 évet alkotott végig a nyolcvanas évek végétől 2003-ig. A londoni, kifinomult művészeti iskolás kölykök az első években sokat keresték hangzásukat, és inkább követték a divatot, mintsem a saját fejüket. A debütáló '91-es Leisure-lemez még a korabeli, táncos-lötyögős baggy és szomorkás-zajos shoegaze alterrock stílusok ötvözete volt. A nagy áttörést az ezt követő három lemez, a Modern Life Is Rubbish (1993), a Parklife (1994) és a The Great Escape (1995) jelentette, amelyek máig a britpop klasszikus időszakának alaplemezei közé tartoznak.

A Blur zeneileg elmerült a hosszú és gazdag brit popzenei örökségben, a Kinkstől és a Beatlestől a The Whon át a punkig és a skáig. Damon Albarn az angol hétköznapok jelenségeit és emberi karaktereit énekelte meg édes-keserű, hol ironikus, hol őszintén érzelmes dalaiban. Kortárs krónikásként dalolt a kispolgári lét egyszerű szépségeiről és korlátoltságáról, a – nevezzük így – multik világának öltönyös rabszolgáiról, a hanyatlásában is szerethető Britanniáról és persze az örök művészi elvágyódásról. A teljes egészében csak britek által megfejthető utalásdzsungelt imádták a kritikusok, de a könnyen énekelhető, instant slágerekért rajongtak a széles tömegek is. A Blur a britpop egyik királya lett – a manchesteri Oasis mellett. A két zenekar rivalizálása végigkísérte a kilencvenes éveket, csak míg a munkásosztálybeli Oasis dalparkja egy tank egyszerűségével és töménységével hömpölygött végig a slágerlistákon, addig a Blur kifinomultabb, sokszínűbb zenei és szövegi világával szerzett rajongókat – vagy kritikusokat.

A Blur utolsó aktív éveiben feladta a slágerességet, hogy kompromisszumok nélkül keressék tovább saját hangjukat. A '97-es, cím nélküli lemezt önkéntes izlandi elvonultságban vették fel: zajosabb, karcosabb, kísérletezőbb, magába fordulóbb zenei és szövegi világot alkottak az északi szigetországban. A '99-es 13 című lemez ugyanezt folytatta, csak még lehangoltabb üzemmódban – a tulajdonképpen a zenekar önnön világát felszámoló további útkereséseket most is kedvelte a kritika. A háromtagúra csökkent létszámú Blur végül 2003-ban adta ki eddigi utolsó lemezét, a Think Tanket. A marokkói és mali utazások során gyűjtött élmények miatt világzenei hatásokkal operáló album összetett és izgalmas hattyúdala volt a zenekarnak.

Damon Albarn azóta több zenei projekben – köztük az ismert Gorillaz vicces képregénypopjával – élte ki kreativitisát, de a Blur hibernálta magát. Egy-két dalt ugyan kiadtak, és alkalmanként koncerteket is adnak az eredeti felállásban, de mindez – egyelőre – csak nosztalgia. De a nosztalgia legjobb fajtája. A jól fésült londoni művészeti sulisokból mára másnapos angol stagparty-arcokká öregedett Blur sokat látott tagjai szépen eljátsszák majd két tucat izgága avagy melankolikus slágerüket a Szigeten, és ez mindenkinek jó lesz.