A szűk cellák fojtogató légkörű kamaradarabok színterei, és a drámai kórus és a tömegjelenet is kéznyújtásnyira levő adottság, rendező helyett pedig a vak véletlenen vagy a sokat emlegetett farkastörvényeken múlik, mennyire véres vagy érzelmes, drámai vagy kisszerű alakítások határozzák meg a megállás nélkül zajló előadást. A szerepek védfala mögött persze ott találni megannyi drámai vagy kisszerű történet, az előzményeket, ami az élet bentről igencsak széles forgószínpadáról a statiszták közé száműzte az elítélteket.
Nem véletlen tehát, hogy a börtönökben népszerű elfoglaltság a színjátszás, mely azzal az ígérettel kecsegtet, hogy a sokszorosan felhalmozódott belső feszültségek majd rendezett és dramatizált körülmények között találnak utat a felszín irányába. Az évtizedek óta alkotó, és leginkább az olasz táj és a benne élő emberek sorsáról filmező Taviani testvérek legújabb filmje valójában mozgóképes szerelmi vallomás a színház iránt, amit rossz arcú nehéz fiúk közvetítenek.
Te is fiam, Brutus?
Fotó: Vertigo Média
Ez így leírva nem is hangzik annyira csábítóan, és ez alapján még hihetnénk, valamiféle erőltetett dokumentumfilmek kell végigülni, ami közhelyesen akar meggyőzni bennünket a művészet felszabadító erejéről. A csavar az, hogy miközben a film tényleg erről győz meg bennünket, tulajdonképpen egy varázslat folytán mi szabadulunk fel, és azt vesszük észre: már nem börtönt és rácsokat látunk, hanem egy fantasztikus színdarab részeseivé váltunk és szinte testközelből éljük át Cézár, Antonius, Brutus, Cassius és a többiek drámáját.
A varázslat egyik titka – ha meg kell egyáltalán ezeket a titkokat fejteni – valószínűleg az arcok és a tekintetek erejében rejlik. A legmagasabb biztonsági fokozatú fegyintézet lakói brutális és cseppet sem lírai figurák, vonásaikat véres és kíméletlen tettek alakították. Olyan embereket látunk a klasszikus remekmű, Shakespeare Julius Caesar című darabjának próbája közben, akiknek nincs esélyük a szabadulásra. Ám talán éppen ezért ez a játék, a börtön minden szegletében zajló felkészülés az előadásra valójában az egyetlen valósággá válik, amit maguknak tudhatnak ideig-óráig.
A fekete-fehér, gyönyörűen megkomponált képek pedig szinte semmi többet nem nyújtanak, minthogy mutatják ezeket a pokol szélén lecövekelt embereket, akik képesek velünk elhitetni, hogy Cézár halála nem csak egy valaha volt birodalom sorsát határozza meg, és nem csupán egykor élt angol szerző alibije arra, hogy remekművet alkosson, hanem egy éppen az orrunk előtt lezajló rettenetes bűntény, a barátság, a politikai hatalom és a tömeg befolyásolhatóságának egyetemes drámája, aminek mi is részesei vagyunk születésünktől egészen halálunk pillanatáig, akár akarjuk, akár nem.
Fotó: Vertigo Média
Nincs itt szó elidegenítésről, a szereplők még akkor sem esnek ki a szerepből, ha éppen a saját életükről beszélünk. A szűk terekben, a rettenetes fizimiskák, elnagyolt tetoválások és izomkötegek mögött a valódi dölyfös Cézárt, a vívódó Brutust, a barátját gyászoló Antoniust látjuk. Nem túlzás azt mondani, megrendítő filmköltészet érkezett a moziba.
(Cézárnak meg kell halnia. Színes, fekete-fehér, feliratos, olasz filmdráma, 76 perc, 2012. Rendező: Paolo Taviani, Vittorio Taviani. Forgalmazó: Vertigo Média)
