Csak Isten bocsáthat meg: művészi blöffmozi sok vérrel

A Drive – Gázt! rendezőjének új filmje egyesek szerint brutális és felkavaró moziköltészet, mások szerint nem több artisztikus blöffnél. Filmkritika.

Mindehhez persze azért adva van egy nagyon satnya történetkezdemény is a Távol-Keletre menekült fiúról, Julianről (Ryan Gosling), aki bangkoki boksziskolája mélyén tűnődik, sokatmondónak semmiképp nem nevezhető arckifejezését példás fegyelemmel őrizve, miközben kifordult lelkű bátyja épp egy fiatal prostituáltat mészárol le kéjes élvezettel. Ez alaposan véget is vet a korábbi feszültséggel terhes idillnek, már csak azért is, mert feltűnik a vásznon a titokzatos rendőrparancsnok, aki rendre a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és morális dünnyögéseit egy praktikus méretű szamurájkard segítségével nyomatékosítja. Azt, hogy egyébként ő összetett személyiség, abból tudjuk, hogy a film adott pontjain édesbús dalokat énekel rendőrtársainak a bárban.

Ryan Gosling arcán mintha átsuhanna egy érzelem

Forrás: Vertigo Média

Meggyőzőerejét kihasználva a titokzatos igazságosztó ráveszi a meggyilkolt lány apját, egyben futtatóját, hogy készítsen húsmasszát a magáról kissé megfeledkezett amerikaiból. Ekkor bukkan fel a semmiből a mocskos szájú mama a tengeren túlról, hogy bosszút álljon idősebb fiúgyermeke haláláért. Ezt követően igen súlyos, nagyjából a Barátok közt intellektuális röppályáját felülről épp csak súroló családi dráma körvonalai homálylanak fel. Freud szakálla pedig egyre többször és egyre zavaróbban tolakodik be a képbe. Kiderül például, hogy a derék Julian nem mer visszafeleselni anyukájának, ám ez a sok elfojtás nem tesz jót neki, ezért aztán látványos dühkitörésekbe esik időnként, és máris vértócsák jelzik a megbántott kistestvér túlságosan hosszasan elnyúlt dackorszakát. Még az amúgy rokonszenves prosti barátnőjére is csúnyán ráripakodik egyszer ez a halk szavú, az anyai szeretetért kuncsorgó és azért mindenre képes pszichopata. A végén mindenki elnyeri méltó büntetését.

Persze a dán rendező egyáltalán nem tehetségtelen. Csak ezt a túlzott és átlátszó igyekezetet nehéz megérteni. Mintha valaki csak azért, mert épp arra járt és mert történetesen van nála jó minőségű ecset meg festékkészlet, habozás nélkül nekiállna monumentális freskót festeni az első szembe jövő székesegyház kupolájára, miközben sem mondanivalója, sem igazi víziója nincsen.

A film minden kockájáról ez a számító hozzáállás süt: hogy ezt az esztétikai és intellektuális alibizést majd jólesően nyugtázza a közönség és a kritikusok jó része, szellemi alacsonyrendűséggel vádolva a kétkedőket. Hogy a neonfényben úszó folyosók láttán majd lesznek, akik Lynchet, a kínosan lassú cselekményvezetés kapcsán meg a távol-keleti filmek hatását emlegetik majd, az üres manírokról szólva az opera műfaja rémlik fel nekik, és olyan kifejezésekkel dobálóznak, mint művészi bűnfilm meg látomásos neo-noir, nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy a karaktereknek nincsen semmi mélységük, a párbeszédek unalmasak és erőltetettek, hogy a sokat dicsért képi világ valójában egyáltalán nem hat revelációnak.

Igazságosztás

Forrás: Vertigo Média

Amikor pedig a film végén feltűnik az Alejandro Jodorowskynak szóló ajánlás, akkor aztán az ínyencek a homlokukra csapnak, hogy hát tényleg, ez mindent megmagyaráz, ez színtiszta mozgóképes költészet. Szeretném hinni, hogy az valami más. Azt azonban mindenképp el kell ismerni, Refn alkotása komoly indulatot képes kiváltani az emberből, amire ez az írás is jó példa, és az utóbbi idők semmitmondó filmkínálatát elnézve ez már akár komoly teljesítményként is értékelhető.

(Csak Isten bocsáthat meg. Színes, feliratos, francia–thaiföldi–amerikai–svéd thriller, 90 perc, 2013)