Linda McCartney: sztárok fotósából sztárfeleség

Paul McCartney hűséges neje és alkotótársa volt évtizedeken át, de fotósként is jelentős életművet hagyott hátra. Linda McCartney-kiállítás Bécsben.

Ha regényesen akarnánk fogalmazni, Linda Eastman, az önmaga jogán is fontos művész feláldozta magát, hogy megszülethessen Linda McCartney, aki ugyan nem hagyott fel a fotózással, de a szélesebb közvélemény valószínűleg mind a mai napig elsősorban úgy emlékszik rá, mint aki zenészként is a háttérben maradva működött közre a híres gombafejű szólókarrierjének építésében. Pedig a bécsi Kunst Haus Wien most látható kiállítása meggyőz bennünket arról, hogy a Linda McCartney által hátrahagyott életmű nagyon is jelentős.

A még igencsak fiatal fotográfus karrierjének fordulópontját az a sajtókonferencia jelentette, amit a Rolling Stones tartott egy jachton 1966-ban új, Aftermath című albumát népszerűsítendő. Az itt készült képei is már arról tanúskodnak, hogy igaz, amit Paul írt később felesége munkássága kapcsán: különös, belsőséges kapcsolatba tudott kerülni alanyaival, és az időzítés mestere volt. A korszak botránybandájának szereplői, Mick Jagger és a korán elhunyt Brian Jones az említett fotókon például első ránézésre zabolátlan rockgéniuszoknak látszanak, ám a fiatal fotóművész kamerája mintha mindig türelmesen addig várna, amíg a közhelyes pózok és a kötelező maszkok mögött előtűnik a portréalany sebezhető énje, emberi oldala is.

Brian Jones and Mick Jagger, New York © 1966 Paul McCartney / Photographer: Linda McCartney

Így tesz Jim Morrison, Aratha Franklin vagy a képzőművész Willem de Kooning esetében is. Jimmy Hendrix nála nem a démoni őserő megtestesülése, hanem magába forduló, sokat megélt, tűnődő férfi. Képes volt megragadni az éppen próbáló Simon és Garfunkel szerzőpáros között működő mágiát. Az ekkoriban, vagyis a hatvanas évek végén készült képei arról tanúskodnak, hogy az érzékeny, éles szemű New York-i lánynak hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy megragadja a zenész életmód kevésbé látványos, ugyanakkor nagyon intim és érzelmileg sokrétű mozzanatait is.

A Beatlest fotózva például szeretni valóan emberi arcokat örökít meg a globális popistenek mesterkélt pózai helyett. A sokszor űrlénynek ható, csontsovány modellt, Twiggyt szinte egy németalföldi festmény szépségét idéző, nőiességét kihangsúlyozó portrén láttatja viszont. A szakállas-bajuszos Claptonról készített képe nem csak a zenész egyik legismertebb fotója, hanem egyúttal belépő Linda McCartney számára az elismert művészek körébe, hiszen ő volt az első női fotós, akinek munkáját borítóképként használta fel a rangos Rolling Stone magazin.

Stallion and Standing Stone, Scotland © 1996 Paul McCartney / Photographer: Linda McCartney

A sztárok világába családias intimitást csempésző Linda McCartney a családi élet eseményeinek megörökítésébe nagyfokú művészi tudatosságot és kísérletező kedvet vitt. A vidéki táj és a hozzátartozói számos fotón kerülnek különös kapcsolatba egymással, az egyiken például szinte szürreális játékot teremt a térrel és a síkokkal, pedig valójában csak egy családi jelenet örökít meg, amin történetesen Paul McCartney a kerítés tetején áll, az egyik gyerek pedig épp egy autó tetejéről rugaszkodik el – a kép mégis szinte a képzőművész M. C. Escher optikai tanulmányait idézi. Egy másik fotón az egyszerű ablakkeret absztrakt sajátosságai csábítják játékra. Mindezzel párhuzamosan egész alkotói pályafutása során fáradhatatlanul kísérletezett a 19. században elterjedt technikákkal is – természetesen családtagjait is felhasználva ehhez témaként.

A vidéki élet színterei nem csak színhelyként szolgáltak az anyai szerepben is kiteljesedő művésznek. A kiállítás legnagyobb méretű képén virágtenger közepén álldogáló, felnyergelt lovat látunk, és a látvány egyszerre írható le meseszerűnek, és sugall sajátos, nehezen szóba önthető melankóliát. De van, amikor a kamerába tekintő ló egész egyszerűen ellopja a show-t, annak ellenére, hogy takarásában éppen Paul cserél eszmét a még piszkosul fiatal Michael Jacksonnal – a rész és egész viszony, a fontos és a jelentéktelen, a pop csillogása és a magánélet meghittsége gyakran kerül hasonló módon ellentétbe Linda McCartney képein.

Az apró részletek és a vizuális meghökkentés iránti érzéke különösen kifinomult és élénk volt. Paul McCartney tekintete visszapillantó tükörből néz vissza ránk a kocsi szélvédője mögött terpeszkedő szürke angol utcaképből, a kerti asztalon álló teáskanna felszínén feje tetejére áll a világ, az egymás mögött nyíló istállóajtók fura térélményt kínálnak. Linda McCartney a szociofotó iránt is erősen elkötelezett volt. Már a hatvanas évek végén, tehát meglehetősen fiatalon, és a csillogó brit zenei életbe nyakig merülve empatikus képeket készített a vidéki Anglia hétköznapjairól, például az utcán álldogáló idős emberekről. Később is visszaköszönnek a fotóin hasonló jelenetek, például a nyolcvanas években, amikor a halálra ítélt bányaipar ismeretlen hőseit örökítette meg. Élete vége felé ha lehet, még őszintébb képeket készített, például férje ráncait is bátran fotózta.

A témáihoz mindig nagyon közel hatoló Linda önmagát legfeljebb csak áttételesen, legtöbbször tükröződő felületek segítségével mutatta meg, önarcképei esetében is fontosabb volt az önábrázolásnál az a viszony, amit saját maga és a környezete között teremtett meg – legtöbbször fanyar humorral és őszinte kíváncsisággal. Kivételnek számítanak azok a fotók, amelyek megszületése egy-egy általa fotózott sztár közreműködésének köszönhetők, akiknek – például Jim Morrisonnak – sikerült lencsevégre kapniuk a pihenő fotográfust. Ezeken a képeken egy mindenre kész, kissé pajkos, de fiatalon is érett lányt látunk, akit minden érdekel a világból. Az élete végén készült fotókon ugyanez az akarás hagyott nyomot, talán csak egy leheletnyit keserűbb lett a belőlük áradó bölcsesség.

(Linda McCartney. Kunst Haus Wien, Bécs. Megtekinthető: 2013. október 6-áig)