Hazánk, ezen belül is a magyar nyelv is nehezen birkózott meg a huszadik századdal. Az elején rögvest a trianoni békeszerződés vetett véget egy 1000 éves, földrajzi alapokon nyugvó egységnek a Kárpát-medencében, majd a második világháború szörnyűségei végleg átszabták a szintén évszázados nemzetiségi együttéléseket. Végül a kommunizmus majd a rendszerváltás évei tépázták tovább az emberek közötti kapcsolatokat.
Ezeket a töréseket, gátakat, szakadásokat (tépéseket) a nyelv is magán hordozza. Sajátos nyelvi kelések borítják az egyszerű fogalmak helyét. Ilyen az egyik oldalon a „magyarkodás” míg a másikon az „összmagyarságtudat”. Kevés nyelvész rohan neki ezeknek a szavaknak, hogy rájöjjön, mennyire értelmetlen lecsapódásai egy, a XX. század elején megfogalmazott, tehát a modern kor hajnalán létrejövő és tragikus végkimenetelű vitának.
A Kárpát-medence földrajzi egységén belül ugyanis évszázadokon át éltek együtt békében eltérő népek, nemzetiségek is. Ezek a népek néhol véres, és mára nemzetek közötti megbékélésért kiáltó szembenállása annak a szüleménye, hogy mesterségesen akarták erőltetni vagy az egyik, vagy a másik fogalmi végletet.
Mesterségesen képzett gondolatok, ideológiák érvényét erőltették a természetes emberi gesztusok fölött. Szuprematizmusok és külső erők által felhergelt szembenállások vették át a helyet évszázados közös tapasztalat, élet és békesség fölött: így került szembe a „haladó” és „magyarkodó”, így jött létre a „nemzetietlen” és „nemzettudatos”. Önmagukban megannyi nonszensz az ember természetes érzései fölött.
Száz év nem olyan sok egy közösség életében, ezért a huszonegyedik század egyik feladata talán épp a huszadik teremtette sebek begyógyítása, a természetes egységek, útvonalak megtisztítása a rájuk rakódott, eszmék építette hordalékoktól. Azon áramlások és folyamatok helyreállítása, amik a természetben végig megmaradtak, hisz a vizek az elmúlt száz évben is fittyet hánytak a felettük zajló politikai és történelmi folyamatokra.
Emberek más emberek segítségével önkényesen vonalakat húztak ugyan az általuk megváltoztathatatlan, meglévő tájakról megrajzolt térképeikre, s ezeket „határnak” elnevezve valójában önmaguk jelentőségét igyekeztek felülértékelni és vértömegeket ontottak ezen vonalak nevében saját dicsőségükre.
Ami elmúlt. A dicsőségek és csinált igazságok érvényével együtt a vonalak is értelmüket vesztették. Ezért 100 évvel később azt látjuk, hogy az oly hatalmas áldozatokkal meghúzott vonalak légiesülnek, majd eltűnnek, s marad, mi volt: a természet rajzolta határok és az azok által létrejövő életközösségek. Amik lehetnek mások, újak, átalakultak a 100 évvel ezelőttihez képest, de ugyanúgy emberek alkotják folyók mentén, hegyek tövében.
A Kárpát-medence határait a természet jelölte ki. A természet ölén, a szolnoki Művésztelep parkjában, a Kárpát-medence kenyerét sütő székely pékek mellett land-art objektet alkotó kolozsvári örmény Emil Dobriban jelenléte, a vajdasági magyar Verebes György és szerb Miroslav Jovancic tücsökciripelésbe illeszkedő örömzenélése is sokkal természetesebb annál, mint ahogy azt az emberi ideológiák megengednék. Budapest egy óra vonattal, Zenta mindössze két és fél autóval Szolnoktól. Erdélyből is oda lehet érni pár óra alatt a Tisza partjára.
Elég ugyanis követni a folyókat: a Zagyva Felvidék irányából folyik a Tiszába Szolnoknál. A Tiszába futnak a Körösök Kolozsvárról, és a Székelyföldön fakadó Maros is. Ez a Tisza folyik tovább a Vajdaságba, hogy aztán ott megérkezzen a Dunába. Ez így megy már évezredek óta, ez a természet rendje függetlenül a határoktól ez így is lesz jóval azután, hogy az egymással csatározó, békülő, keveredő és egymástól elkülönülő népek már rég kihaltak innen.
Ezeket a folyásokat követték idén először 23-an, Budapestről a Nyírségből, Kárpátaljáról, Felvidékről a Vajdaságból és Erdélyből, tehát a Kárpát-medence eltérő vidékeiről a Kárpát-medence közepére, Szolnokra a Tisza és Zagyva torkolatának szegletébe, hogy a távolról eredő folyások, folyók ezúttal szimbolikusan is összetorkolljanak.
Az első Carp-Art alkotótábor hangulata és művészi üzenete talán ez volt: a természetesség és béke üzenete. A művészet ugyanis a klasszikus esztétika tanítása szerint a „Természet leképezése”. Ha emberek, magyarok és nem magyarok egyszerre képezik le a Természetet, a Természet meg fogja teremteni azt a békét és azt az egységet, amelyet önmaguktól képtelenek lennének létrehozni.
Épp ezért történt meg az, hogy – ahogy a vizek – az eltérő művészi utak is szépen, természetesen találkoztak. A szürrealista, az absztrakt, a konceptuális és experimentális utak, festészet, szobrászat, land-art egyformán jelen voltak.
Klasszikus kompozíciók és „újszerű” installációk egyformán készültek, és a résztvevők egy-egy itt készült művüket a Művésztelep számára adományozták. Még az alkotótábor ideje alatt, augusztus 20-án rendeztek is egy rögtönzött kiállítást a még ki sem hűlt Kárpát Medence Kemencéjével szemben, de a 23 résztvevő további munkáival is kiegészülve márciusban várható nagyszabású tárlat Szolnokon. A Carp-Art résztvevői közül páran már októberben a szolnoki Damjanich Múzeum falai közt is kiállítanak.
A művészet, az alkotás folyamata, öröme, élménye nem inter-, hanem szupranacionális erő. Az egyik legősibb belső természetes gyökér, amelyből a budapesti művészeti közegből érkező alkotók, a Balkánról felutazó, vagy a nagyhírű kolozsvári művészeti iskolából érkező művészek, illetve a szolnoki közösség tagjai egyaránt osztoznak.
A Carp-Art idejére a határon inneni és határon túli, a pesti és a vidéki fogalmak egyszerűen értelmetlenné váltak, ahogy a román, székely, erdélyi, örmény, szerb, magyar nemzetiségek sajátosságai is úgy voltak jelen, ahogy az természetes: markánsan, láthatóan, érezhetően, de egymást soha nem ütve, nem bántva, hanem egymást kiegészítve, gazdagítva.
Szolnokon piciben létrejött valami, aminek nagyban is így kéne lennie. Közös ünnep, közös öröm, közös alkotás: teremtés a természettel összhangban. Reméljük a szervezők szándéka szerint ez a mostani csupán az első volt egy hosszú sorban, s minden évben újabb és újabb értékeket hoznak magukkal a Kárpátok eltérő pontjairól az ide érkezők, hogy aztán együtt halásszák ki az újabb és újabb műalkotásokat a Tisza és Zagyva torkolata mellett.
