Muzsikás és Quimby: nekünk szólt a nulladik nap a Szigeten

Negyvenéves Muzsikás együttes, és a Quimby, ahogy megszoktuk, csak nagyobb adagban – a magyar közönségnek kedvezett a Sziget Fesztivál nulladik napja.

Ritkán hallani itt magyar szót – mentegetőzött a Szigeten egy eladó, miután a magabiztos angol felvezetésre magyarul válaszoltam. Pedig tegnap, a Sziget Fesztivál nulladik napján a szokásosnál több magyar szót lehetett hallani a Hajógyári-szigeten, és a hazai közönség egy jó része éppen a Muzsikás negyvenéves jubileumi koncertjére gyülekezett. A Sziget Fesztivál szokásos kényelmetlenségei közül a Világzenei Party Színpad környékén szinte semmi nem jelentkezett. A fákkal körülvett színpad előtt a por és a hőség sem volt különösebben vészes, a színpaddal szemben lévő dombot már fél órával a koncert kezdete előtt ellepte a közönség.

A Sziget Fesztivál törekvése, hogy egyfajta családi nap is legyen a nulladik, a Muzsikás esetében maradéktalanul teljesült. Már csak azért is, mert az erdélyi népzenét Magyarországon is élő hagyománnyá változtató, külföldön is elismert, a magyar közönség számára pedig régóta magától értetődő együttes éppen negyven esztendeje létezik. És ez bizony azt jelenti, hogy a közönségük is generációkban mérhető: babakocsival és tolókocsival is találkozhatott az ember a közönség soraiban. A Muzsikás negyvenéves életéből felvillantott pillanatok is azt tükrözték, hogy ez a generációváltás vagy inkább átadás-átvétel nagyon fontos az együttesnek. A színpadon feltűntek a Muzsikás-tagok fiai is, a csaknem négyórás koncertet levezető utolsó vendégzenekar pedig Magyarpalatkáról érkezett. A helyi zenészekből álló együttesben ma már a fiúk veszik át azoknak az apáknak a helyét, akiktől annak idején, fiatal zenészként az erdélyi népzenét tanulták a Muzsikás tagjai, és akiket máig mestereiknek tartanak. A zenekar háta mögött láthattuk is a kivetítőn a régi fotókat – a válogatás és a koncert rendezése Káel Csaba munkája volt.

A magyarpalatkaiak már a koncert pörgős, táncos, önfeledt szakaszát jelentették, de ebbe a csaknem négy órába sok minden más is belefért: például az Allegro Barbaro Jandó Jenő zongoraművész előadásában. Akár ő, akár a világhírű, román származású, londoni hegedűművész, Alexander Balanescu, akár a coloradói countryegyüttes, a Wovenhand frontembere, David Eugene Edwards állt a színpadon, úgy rémlett, hogy ezek a derűs, lelkes arcok mind hasonlítanak egy kicsit egymásra. A zene szeretetében és egymás tiszteletében egységesek a Muzsikás körei, legyen szó ünnepelt komolyzenészekről, amerikai rockzenészekről, a saját gyűjtésű polinéz ritmusokkal érkező Amadinda Ütőegyüttesről vagy idős mezőségi asszonyokról, akik – Hamar Dániel mindig hangsúlyozza, amikor hagyományőrzők lépnek a színpadra – nem előadók, hanem a mindennapok részeként élik ezt a hagyományt. Rajtuk kívül a Vándor Vokál tagjai, Farkas Tünde és Izsák Kata biztosították a koncerten azt a női énekhangot, amely a Muzsikás-slágerek – a Repülj, madár, a Hidegen fújnak a szelek – elengedhetetlen feltétele.

A koncertről hiányzott kicsit Sebestyén Márta, akinek szintén nagyon régi a kapcsolata a Muzsikással. Eljött viszont a moldvai Petrás Mária, a hangszeres kíséret nélkül előadott ballada az egyik olyan száma volt a műsornak, amikor megállt egy kicsit a levegő a világzenei színpad felett. Azt a néhány kis külföldi csapatot (többnyire mezítlábas fiatal fesztiválozókat), akikkel a koncerten találkozhatott az ember, inkább a táncolható zenék mozgatták meg, főleg akkor, amikor tánccsoportok – például a Corvinus Közgáz Táncegyüttes vagy kalotaszegi hagyományőrzők – jártak elől jó példával. A magyar néptánc ismeretének hiányát minden további nélkül áthidalta a külföldi közönség – lehetett látni salsára és ír néptáncra emlékeztető megoldásokat, sőt egy alkalommal még tangót is, egy kicsi, de annál lelkesebb francia csapat pedig folyamatos őrült tapsolással igyekezett feldobni a koreográfiát. A francián kívül semmilyen nyelven nem beszélnek, pár szóból kell megoldanunk a beszélgetést: „unique” – mondja az egyikük, vagyis egyedi. Ha angolul próbálkozom, akkor a „pure”, azaz tiszta, hamisítatlan vagy igazi. Remélhetőleg mindegyikre gondolt. Néhány hasonló lelkes kis csapatot leszámítva többnyire magyar közönség gyűlt össze a világzenei színpadnál, és ez nem is baj. A Muzsikás elsősorban nekünk fontos, és ez nincs rosszul így. A londoni hegedűművész és a coloradói rockzenészek is úgy kerültek a Sziget színpadára, hogy meghallották valahol ezt a zenét, mert a Muzsikás tagjainak volt annyira fontos a magyar népzene, hogy megtanulják, és körbejárják vele a világot.

Közben a beharangozott Csodaországból kevesebb, a Quimbyből viszont talán minden eddiginél több jutott a közönségnek a Sziget 0. napján, a nagyszínpadon. De ne szaladjunk ennyire előre. Hamar kiderült, hogy a fesztivál-köztársaság arculatát és mindennapjait nem a szlogenek, hanem a fesztiválozók alakítják. A Csodaország-koncepciót, akárhogy reklámozták is, sajnos maga alá temette a nemzetközi fesztiválközönség céltalanul hömpölygő tömege. Egy „zártkörű” Quimby-napon látványosnak tűnt volna, de a sok tízezer vendég között szinte eltűnt a Csodaország. Sebaj, az ötlet remek volt, a meghívott vendégek hangulatos koncerteket adtak, az esti Quimby-show pedig feledtette a program felemás eredményeit.

A délutáni kánikulában furcsa jelmezbe öltözött emberek illegették magukat kissé elveszetten a Nagyszínpad felé vezető úton. Ha valaki közelebb lopózott, felfedezhette, hogy a különös öltözékek az Alice Csodaországban mesebeli figuráit mintázzák. Helyben vagyunk. Produkciójuk a látvány ellenére azonban csupán irányjelző volt a színpadok közötti úton. A Quimby tagjai a saját szakállukra szervezett napra kedves előadóikat hívták meg, akik négy helyszínen szórakoztatták a publikumot. A VOLT Teraszon King Automatic nyitotta a sort, majd jött két jól ismert muzsikus: Ian Siegal és Ripoff Raskolnikov. Mindketten sokszor léptek már fel közösen a Quimby tagjaival. Rajtuk kívül slam poetryt is láthatott a közönség, a Nagyszínpadon pedig a Firewater melegítette a rajongókat az est főattrakciójára. Alig néhány perccel fél nyolc után megérkezett a színpadra a Quimby, és egy rövid intró után belecsaptak a közönség szavazatai mentén összeállított programba.

Számtalan helyszínen léptek fel eddig: kis klubban, nagy klubban, fesztiválon, uszodában, színházban. Minden arcukat láthattuk már, tegnap este mégis sikerült újat mutatniuk. A felvezetéshez illően rock and roll sztárokként léptek színpadra, és úgy is nyomták le a műsort. Nem volt persze melldöngetés, de érezhető volt, hogy minden eddiginél nagyobb szabású a produkció. A dalok nem okoztak meglepetést. Felváltva játszották a régieket – még a Majom-tangót is – a legújabbakkal: Elvisz a szél, I’ve got a girl, Kivándorló blues. És persze jöttek sorban a klasszikus Quimby-koncertnóták: Zéró dal, Hoppá, Fekete Lamoure, Sehol se talállak, Magam adom és a slágerek: Autó egy szerpentinen, Libidó, Halleluja. Mint bármelyik korábbi koncerten, még a különleges hangszerelés sem hozott újat, az újdonság az eseményben rejlett: ez az este tényleg csak a Quimbyé volt. Egy rövid leállás után a Most múlik pontosan című dalt egy hazánkban élő indonéz lány, Alice (ki más?) adta elő egy szál gitárral és megható akcentussal. A közönségben ragadt külföldiek meglepetten bámulták a produkciót, amit sok tízezer ember énekelt egyszerre a színpadon ülő apró teremtéssel. Az elmaradhatatlan Bordély boogie-val záruló koncert bebizonyította, hogy a Quimby tökéletesen megérdemelt egy külön napot. Átugrották a felfokozott elvárásoknak köszönhetően magasra tett lécet, de nem szálltak el. Megmaradtak egy jó kis rock and roll zenekarnak. Talán a legjobbnak ebben a kicsi országban.